A 2020-as globális visszaesés egy sor nyersanyag világpiaci árát visszavetette a kereslet hirtelen befékezése nyomán. Kína ugyan nem jelentett be recessziót, de korábbi növekedési ütemét legalább megharmadolta a járvány kitörésével előálló új helyzet; ezzel egy olyan nagy fogyasztó kereslet-növekedése mérséklődött, amely a vas, acél, réz, nyersolaj és sok egyéb alapanyag világpiaci árát korábban magasan tartotta. Emlékezhetünk, hogy a nyersolaj ára tavaly a visszaeső kereslet és a véges tárolókapacitások következtében egészen abszurd mélységekbe zuhant rövid időre; inkább a kitermelők fizettek a tárolásért, mert nem tudták vagy nem akarták radikálisan visszavágni az olaj kitermelését.
Van olyan termékcsoport is, mint a vas és acél, amelynek az árszintje évek óta emelkedik a világpiacon, a tavalyi évben is felfelé kúszott, az idénre további drágulást prognosztizálnak.
2021 elején azután fordult a globális konjunktúra. Gyakran megesik, hogy a keresleti és kínálati viszonyok gyors átrendeződése során a piaci áraknál túlreagálás következik be. Különösen akkor leng ki az ár, ha az új irányt felvevő folyamatokra ráerősít valamely egyedi, átmeneti esemény. Ilyet pedig sűrűn produkál az élet: elakad egy nagy tanker a Szuezi-csatornában, vagy kereskedelmi konfliktus alakul ki két NAFTA-ország, Kanada és az Egyesült Államok között, az épületfa dolgában.
Az előbbi incidens miatt az idén tavasszal az elektronikai iparban léptek fel – átmeneti – feszültségek és áremelkedések. A NAFTA zavarai pedig hirtelen kiterjedtek Európára, mivel a kanadai épületfa átmeneti kiesésével az amerikai építőipar máshonnan, egyebek közt Európából szerezte be a szükségletét. Márpedig a kereslet folyamatosan emelkedett, a járvány egyik érdekes, de teljesen érthető és előre látható mellékhatása miatt: a társadalmi mozgás korlátozásai nyomán az emberek lakásbővítésbe, felújításba fogtak, igyekeztek kiköltözni a kertvárosokba – mindez megtolta a lakossági keresletet az építőanyagok és a mesteremberek iránt. A következmény értelemszerűen az építőanyagárak, építőipari tarifák növekedése.
A gazdasági élet igyekszik alkalmazkodni a keresleti sokkokhoz és az egyedi eseményekhez, de mindenhez kell némi idő, addig viszont fizikai hiány és/vagy nagy árdrágulás jelzi az egyensúlytalanságot.
Ami például az épületfa ügyét illeti, az amerikai piac idővel elmozdult a normalizálódás irányába, de kétségtelenül drágább ma a faáru, mint volt a Covid-válság kitörése előtt.
A nemzetközi vonatkozás felvillantása azért lényeges, mert mintha minálunk meglepetésként érte volna a kormányzatot és a szakmát is az építőanyagárak megugrása, sőt rosszindulatú szereplők machinációit látnák oda az események mögé.
Júniusban mindenesetre felfigyelt a politika az ügyre, és a maga stílusában reagált. A miniszterelnök rögtön az export betiltását hozta szóba, ami hangzatos, de kétes értelmű intézkedés lenne, tekintettel arra, hogy az Európai Unió tagjaként hazánk elfogadta az áruk szabad mozgásának alapelvét.
Az épületfa, kavics, sóder miatt még egy uniós alapérték megsértését vállalni - elég különös ügy lenne. A harmadik piacokra irányuló export leállításának is lennének kereskedelem-diplomáciai következményei. Egyelőre annyit jelentettek be, hogy engedélyköteles lesz az említett termékeknek, valamint a vasnak, acélnak, szigetelő anyagoknak a kivitele.
Nemzetközi arbitrálás esetén a hazai árak drasztikus megugrásával ugyan lehetne érvelni, de az érv meggyőző erejét mérsékeli, hogy a forintárak elfutásáról leginkább hazai tényezők tehetnek.
A nemzetközi dollár- vagy euróárak minálunk a forint árfolyamának révén válnak helyi árakká; a nemzeti valutánk pedig a járvány eddigi lefutása alatt nagyot gyengült az euróval szemben, kevésbé a dollárhoz mérve.
A másik nagy hazai áralakító tényező az építőipar iránti fizetőképes kereslet állami eszközökkel való megtámogatása. A CSOK, a lakásfelújításhoz adott kedvezmények a közepes és annál jobb anyagi helyzetű családok körében hozzátettek a fizetőképes kereslethez. Ez önmagában árat növelő hatású, noha a lakosság ár-érzékeny piaci szereplő. Ugyanakkor a válságkezelés címén a vállalatok adott körébe zúdított költségvetési támogatás, valamint a szintén válságenyhítő érveléssel prezentált nagyberuházások és megarendezvények további keresletet támasztottak-támasztanak az építőiparral és az építőanyagiparral szemben is.
A stadion- és uszodaépítések, templomrenoválás, infrastrukturális nagyberuházások esetén ráadásul kevésbé lehet a piaci verseny költségnövekedést fékező hatására számítani a szóba jöhető kivitelezők véges száma, és a megrendelő feltehetően puha költségvetési korlátja miatt. Részletes piaci elemzés tudná csak feltárni, hogy az állami körből, közbeszerzésen keresztül vagy kiemelt projektént megvalósított építéseknél nagyobb-e a nyereségráta, mint az országos átlag, vagy mint az építőipar lakossági ügyletein, de az bizonyos, hogy
a közületi és a lakossági kereslet együttesen olyan nagy lett, amely az építőipari és az építőanyagipari cégeket (hazaiakat és külföldi tulajdonúakat) igen előnyös helyzetbe hozta. Az nyilván a profitrátájukon is meglátszik.
Erre válaszként jött az a szabályozás, amely lényegében hatósági árat szab meg egy sor építőanyagipari termékre (a homok, kavics, cement megállapított ára fölötti ügyletekből származó jövedelmet majdnem teljesen többlet-bányajáradék formájában elvonják, így a rendeletben megállapított ár lényegében ármaximumként hat). A szabályozást lehetne jóindulatúan fogyasztóvédelminek hívni, ha nem lenne eleve úgy megszabva az alkalmazás vállalati méret-küszöbe, hogy csak egy tucat cég legyen érintve. Ilyenkor egy újabb testre szabott szabály képe jelenik meg lelki szemeink előtt; az ilyet gyakran állami kontrol alá vonás vagy hatóságilag megsegített ellenséges felvásárlás követett.
Bárhogy van is, a kisemberen mindez nem sokat segít. A családi felújításhoz, házépítéshez is kell persze fa, cement és sóder, de ezen felül az ilyen típusú munkáknál jelentős az élőmunka hányada. A mesteremberek azonban nem lettek többen az elmúlt egy év alatt, viszont a hirtelen megugró építési kereslet miatt a tarifáik megugrottak, miközben a gyakori túlvállalásuk miatt a munkálatok befejezési ideje meghosszabbodik.
Akkor mi segítene a mostani kiegyensúlyozatlan állapotokon? Mivel itt tartós és jelentős mennyiségi keresleti többlet áll szemben az építőipar és a mögöttes szakterületek lényegében adott kínálatával, semmiképpen sem a fizetőképes kereslet további növelése, mert az a gazdasági szereplők költségvetési korlátjának puhításával csak még feljebb vinné az árakat, ami újabb és újabb hatósági intervenciókat provokálna ki, a velük járó kül- és belföldi gazdasági konfliktusok számát növelve.
A keresletet azonban lehetne talán valamelyest mérsékelni az állami beruházások megvalósítási ütemének visszafogásával, különösen az olyan presztízsberuházásoknál, ahol amúgy sem esne ki lényeges bevétel egy némileg későbbi ünnepélyes szalagvágás esetén.
Sajnos, a gazdasági racionalitás várhatóan alárendelődik a politikainak, hiszen a megrendelő politikus pontosan a jól időzített (még a választást megelőző) szalagátvágásban érdekelt, nevének márványtáblás megörökítésével együtt…
Lakossági részről az ilyen helyzetben értelmes egyéni stratégia lenne a megkezdett építkezés némi időbeli eltolása, a felújítási munkák átütemezése, annak feltételezése mellett, hogy
a) az anyagárak és kivitelezői tarifák nem drágulnak meg még inkább;
b) a támogatási konstrukció (ha annak keretében kezdett bele a munkákba) fennmarad, meghosszabbodik, nem romlik.
Segítene a helyzeten máris, ha a forint árfolyama stabilizálódna, vagy pláne ha az utóbbi másfél év gyengülése visszakorrigálódna. Ez ugyan nem lehetetlen elvileg, ám a külső körülmények, főként az EU intézményeihez fűződő mostani rémes viszony ismeretében több a további gyengülésre utaló tényező, mint amennyi a nemzeti valuta erősödése mellett szól.
Marad tehát egy ideig a túlfűtött piacokra jellemző állapot, csak ráadásul egy újabb iparágban erősödik fel az állami kontroll, a döntések átpolitizálódása.
