<img height="1" width="1" style="display:none" src="https://www.facebook.com/tr?id=1446330315732208&amp;ev=PageView&amp;noscript=1">
9p

Meddig tart még a háború, és mi vár Magyarországra? Jól helyezkedik a kormány? Meddig bírja anyagilag Oroszország? Hogyan és miből lehet majd újjáépíteni Ukrajnát?

Online Klasszis Klubtalálkozó élőben Káncz Csabával - vegyen részt és kérdezzen Ön is!

2022. december 15. 15:30

A részvétel ingyenes, regisztráljon itt!

Ez a cikk Privátbankár.hu / Mfor.hu archív prémium tartalma, amelyet a publikálástól számított egy hónap után ingyenesen elolvashat.
Amennyiben első kézből szeretne ehhez hasonló egyedi, máshol nem olvasható, minőségi tartalomhoz hozzáférni, akár hirdetések nélkül, válasszon előfizetői csomagjaink közül!

A kormányzati ellenőrzés alatt álló médiatermékeknél bevett gyakorlat a "brüsszelezés", miközben Kína vagy Oroszország megkérdőjelezhető tetteit sajátos nézőpontok alapján értékelik. Hasonlóképpen furcsa, hogy miközben óriási támogatásokkal csábítja a kormány a multinacionális cégeket, ha profitot érnek el, az már "gyanús". Az ilyen típusú kommunikációnak lehet közvetlen gazdasági hatása is, véli írásunk szerzője, Bod Péter Ákos. Közben viszont arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tőkebefektetéseknek megvan a logikája, amelyet felesleges megerőszakolni.

A magyar kormány mind több lényeges geopolitikai ügyben foglal állást az uniós többséggel szemben; arra is volt példa, és nem is egy, hogy kizárólag a magyar ellenvélemény hiúsította meg az egyhangú állásfoglalást.

A konfrontációs viselkedés politikai hozamait és kárait nehéz megtippelni, itt nem is vállalkozzunk rá. Akár amellett is lehetne érvelni, hogy a gyakorlatban sokkal kisebb a jelentősége a felvett politikai stílusnak, mint ahogyan az a médiában megjelenik. Valóban, az éles politikai szóváltás sokszor azonnal feledésbe merül, amint újabb zajok és izgalmak jelennek meg.

Gyakori, hogy a politikus a hazai közönség érzelmeire játszik valamilyen ügyben, és ezt a külső partnerek is tudják, ha egyáltalán eljut hozzájuk a helyi érdekű ügy körüli zaj.

A követségek ugyan jelentik haza az érdes megszólalásokat, de amíg tett nem követi a szót, az ügy szűk belső nyilvánosságon belül marad. Olyan is megesik, hogy a nyilvánvaló támadásra sem reagál a címzett: amikor 2011-ben az Orbán-kormány a Nemzetközi Valutaalapot nevesítve támadta, az IMF vezetése elengedte a füle mellett a vádakat. Egyébként sem Magyarország volt az egyetlen, ahol politikusok a népszerűtlen IMF-fel szembeni fellépésből igyekeztek a hazai népszerűségüket növelni.

Magyar-német kapcsolatok: a gazdasági gravitációt nem érdemes felülírni (MTI Fotó: Koszticsák Szilárd)
Magyar-német kapcsolatok: a gazdasági gravitációt nem érdemes felülírni (MTI Fotó: Koszticsák Szilárd)

Az üzleti körök sem arról ismertek, hogy a politika világának minden rezdülését figyelnék. Elemzők gyakran elmondják, hogy a jelentős befektetői döntésekben vagy a külkereskedelmi tranzakciókban vajmi kevés szerep jut az aktuális kormány nem-gazdasági taktikáinak. A cégek, emberek közvetlen anyagi érdeke bizony nagyon erős tud lenni; napfényes országokba akkor is dőlnek a nyugati turisták, ha a helyi viszonyok távolról sem felelnek meg a szabadelvű demokratikus normáknak.

Ám mégsem teljesen következmények nélküli a politikai viszonyok romlása. A negatív hírek idővel elérik az üzleti döntéshozók figyelmét, és óvatosabbá válhatnak egy adott ország, régió iránt. Most különösen érzékeny időket élünk, amikor a társadalmak felfokozott érzelmi állapotban vannak.

Az elvileg érzelemmentes, racionális üzleti döntéshozók pedig többször láthatták eddig is, hogy az indulatos politikai szavak nyomán a közvélemény olyan irányba fordulhat, amely homlok egyenest ellentétes – miként a Brexit esetében – az üzleti racionalitás szempontjaival.

Ezek a vonatkozások elkerülhetetlenül szóba jönnek minálunk is, ahol a külföldi tőke szerepe kiemelkedően nagy, és különösen szoros kereskedelmi, technológia és pénzügyi kötelékek fűzik a gazdaságot Nyugat-Európához. A német gazdaság meghatározó súlya közhelyszerű igazság. Van, aki a múltbeli hasonlóságok alapján veszélyesen nagynak látja. Más minden politikai vonatkozástól függetlenül is kockázati tényezőnek tekinti az egy relációval szembeni nagy kitettséget. Ezen az alapon nem is érte jelentős kritika a „keleti nyitás” néven meghirdetett politikai programot: ha lehetséges profitálni a gyorsan bővülő ázsiai piacokból, akkor valóban kár lenne elszalasztani az esélyeket, és közben mérséklődhet a német ipartól való túlzott mértékű függés.

Ha beruháznak, szeretjük őket, ha osztalékot fizetnek, akkor viszont nem (MTI fotó: Koszticsák Szilárd)
Ha beruháznak, szeretjük őket, ha osztalékot fizetnek, akkor viszont nem (MTI fotó: Koszticsák Szilárd)

Ugyanakkor kezdettől zavaró volt, hogy a gazdasági nyitás meghirdetésével együtt mind erőteljesebb lett a Nyugattal szembeni kritika. A kormánymédiában immár visszatérő toposz a „hanyatló, dekadens Nyugat”. Ez ideig a magyar társadalomnak az Európai Unió iránti döntően pozitív viszonyulását nem tudta felülírni a közmédia beállítottsága, mégis feltűnő az EU negatív színben való beállítása, a „brüsszelezés”. A hazai megszólalások könnyen eljutnak a szövetségeseink politikai elitjéhez, az ottani médiához, és a viszony romlása nem kerülheti el az üzleti döntéshozók figyelmét sem.

Az egyik legutóbbi eset az a levélváltás, amely Mikulás Dzurinda volt szlovák miniszterelnök és Orbán Viktor között zajlott. A magyar miniszterelnök Dzurindával sajátos módon szamizdatnak nevezett közleményben vitázott, holott neki, kormányának, pártjának és támogatói köreinek igen széles média áll rendelkezésére. Legutóbbi levelében a Nyugat álságos természetét hozta szóba, azzal érvelve, hogy a nyugati tőkések Magyarországról kivitt profitja nagyobb, mint az Uniótól kapott támogatás. Ebből arra következtet, hogy „súlyos veszteségeket” szenvedünk el a tagság keretében.

Nem először jön elő ez az érvelés nálunk. Sőt nemcsak kormányközeli publicisták írtak ilyet, hanem Thomas Piketty, francia közgazdász is elkövette azt a logikai hibát, hogy a Magyarországnak juttatott uniós transzfer (segély) nagyságát összemérte az itt működő külföldi tőke jövedelmével, és miután az utóbbi a nagyobb összeg, hátrányos helyzetünkről beszélt. Az eszmefuttatás azonban akkor is hibás, ha a baloldal emblematikus sztárja mondja, meg akkor is, ha más.

Több okból is hibás. Az egyik, és a kisebb, hogy a külföldi tőke fogalma összekeveredik a politikai Nyugat fogalmával, onnan egy lépés az EU. A magyar gazdaságban befektetett tőke jórészt valóban Nyugat-Európából (Németországból, Ausztriából, Hollandiából, Belgiumból) érkezett, de bőven jött amerikai, majd újabban kínai, koreai, japán közvetlen beruházás illetve kölcsöntőke is. Ezért nem logikus, hogy a sokféle külföldi gazdasági szereplő nálunk elért osztalékjövedelmét, kamatjövedelmét miért kellene egybevetni az EU agrár- és konvergencia-támogatási számaival. Mintha nekünk „kárpótlásként járna” az uniós támogatás (segély) az innen kivitt jövedelmek ellensúlyaként.

A nagyobb hiba a külföldi cégek adózás utáni jövedelmének a minősítése. Először is: külföldi (csak úgy, mint hazai) tulajdonú cégnek azért keletkezhet egyáltalán osztalékjövedelme, mert befektette a magyar gazdaságban. Kamatjövedelemre egy japán, amerikai vagy olasz bank az által tehet szert minálunk, hogy idehozta és nálunk kockáztatja a kölcsöntőkéjét.

A magyar gazdaságban a megtermelt GDP körülbelül fele származik olyan vállalattól, amely külföldi többségi vagy teljes tulajdonban áll.

Ez nagy arány, a német gazdaságban a külföldi cégek ennek felét, a német GDP negyedét mondhatják magukénak. Hogy az 50 százalék sok vagy sem, már lehet gazdaságelméleti és gazdaságpolitikai vita tárgya. Az bizonyos, hogy a magyar kormány igen komoly állami támogatást is hajlandó megadni nagy külföldi vállalatoknak az itteni letelepedéshez. Ha a behozott tőke hatékonyan működik, akkor nyereséget ér el, és létrejön az adózás előtti eredmény.

Sok tőkét befogadó, azaz sikeres tőkeimportőr országban a makrogazdasági statisztikában ez nagy összeg. Végül, hogy mennyi lesz az adózott eredmény, függ az adótehertől.

Itt pedig különösen hangzik a kormányzati panaszkodás a nyugatiak által kivitt nagy jövedelemről. A magyar törvényes társasági adókulcs 9 százalék, az ír 12,5 százalék, ez pedig jóval az EU átlagos nyereségadószintje alatt van. A profit kedvezményes adóztatása az Orbán-kormány döntése volt. Amint itt már megvitattuk, rendszeresen az ellen foglal állást a magyar kormány, hogy nemzetközi megállapodások keretében legyen globális minimumadó.

A lényeg tehát: osztalék vagy kamatjövedelem formájában valóban komoly summa, a GDP négy százaléka körüli összeg hagyja el az országot – azt követően, hogy a magyar bruttó hazai termék nyolcvan százaléka körüli működőtőke állomány épült itt fel (és a további tőkebevonáson erősen dolgozik a kormány).

Egy egészen más logika alapján fizet be egy tagország a közös uniós büdzsébe, és nyer onnan támogatást részben rászorultsági képlet, részben pedig pályázati sikeresség alapján. Hatalmas összegről van szó. Magyarország az uniós adófizetők jóvoltából hétévente 40 milliárd euró többletet kap. A közös hét éves büdzsé, illetve a mostani válságkezelési alap (NGEU) a tagállami politikai vezetők és a mögöttük álló hazai közvélemény támogatásával tud csak létrejönni. Nem „jár”, csak onnantól, hogy a pénzügyi keretekről és felhasználási szabályokról a tagállamok és az uniós intézmények megállapodtak – ez tehát végsősorban politikai döntés. A működőtőke be- és kifele irányuló mozgása, a hitelfelvétel és tőkepiaci ügylet viszont alapvetően az üzleti világba tartozik.

Mégis, visszatérően felmerül: miért ilyen nagy a németek súlya? A sokféle történelmi, politikai, iparszerkezeti magyarázaton túl vagy azok mellett van egy viszonylag egyszerű, de jól verifikálható elméleti alap: a gravitáció.

Mint az égitesteknél, a gazdaságok esetében is érvényesül a Newton-i elv: ami nagy, és közel van, az erősen hat miránk. Ez az esetünkben a német gazdaság.

Ami nagy, és távol van, az legfeljebb közepesen hat – mint Kína. Ami elég távol van, és világméretekben nem túl nagy: Oroszország, az is csak másodlagos gravitációt fejt ki. Érdemes megnézni a magyar külkereskedelem relációs adatait: Ausztria ugyan csak egy 9 millió lakosú ország, de elég gazdag és közel is van: nem nagy meglepetésre jelentős is a súlya a magyar külkereskedelemben.

Az adatok ismeretében még inkább indokolt lenne a kormánypolitikában és az állami befolyás alatti médiában annak mindennapos tudatosítása, hogy legfőbb gazdasági partnereink egyben stratégiai szövetségeseink. Vagy megfordítva: a velünk egy szövetségi rendszert alkotó országok egyben legfőbb üzleti partnereink is. A keleti, déli nyitásoknak is megvan a maguk értelme – de nem helyettesíthetik azt vonzást, amely masszív gazdasági logikából fakad, a történelmi előzményeken túl.

Jól jönne 1,5 millió forint?

A Bank360.hu és az Mfor kalkulátora alapján az alábbi induló törlesztőkre számíthatsz a THM-plafon végéig, ha 1,5 millió forintra van szükséged 60 hónapra: a Raiffeisen Bank személyi kölcsöne 30 379 forintos törlesztőrészlettel lehet a tiéd. Az Erste Banknál 32 831 forint, a Cetelemnél pedig 33 556 forint a törlesztőrészlet. Más kölcsönt keresel? Ezzel a kalkulátorral összehasonlíthatod a bankok ajánlatait.