Hogy mit szeret a politikus? Gyakran egymást kizáró dolgokat. Főleg, ha nincs tisztában a gazdaság működési logikájával, vagy pillanatnyi érdekek miatt azt félreteszi.
Szeretne például több működőtőkét (FDI-t) látni itthon. Ez rendjén van, érthető kívánság, különösen nagy munkanélküliség, akadozó exportteljesítmény idején, amint az jellemző volt nálunk, és a térségben mindenhol az 1990-es évek elején. A nehéz rendszerváltozás során a sok rossz hír között öröm volt hallani, ha egy jónevű cég Magyarországot választotta telephelyként, pláne, ha ott külföldi piacokra szánt termék, alkatrész előállításába fogott. Ezzel egyszerre javított a befogadó város foglalkoztatási viszonyain, a beruházás felfutását követően nőtt az ipari termelés és a kivitel, eközben nem emelkedett az ország külső adósságállománya, szemben azzal, ha egy helyi cég külföldi hitelből fejlesztett volna. Sőt idővel gyakran kapcsolódó vállalkozások is megjelentek ugyanott, külön költséges országmarketing nélkül.
Nem csoda, hogy a nemzeti szalag átvágására általában ráérnek a helyi és országos politikai tényezők. A működés során azonban rendre kialakulnak a politikus számára hátrányos jelenségek is. Ha a belépő német, osztrák vagy svéd cég a helyi bérviszonyokhoz képest jó jövedelmeket ajánl, akkor nagy az elcsábító hatás, amire panaszkodnak a helyi vállalkozók, az állami hivatalok vezetői. A külföldi cég itteni alkalmazottjai viszont hamarosan szembesülnek azzal, hogy sokkal kevesebbet keresnek itt ugyanolyan munkával és megegyező feladatkörben, mint a németországi, svédországi anyavállalatnál dolgozók. A városban szokásos bérnél ugyan harminc százalékkal többet visznek haza, de a stuttgartinak az csak a harmada… Így csak látszólag logikátlan, mégis valóban gyakori, hogy az FDI által frekventált magyar városokban erős a politikai ellenérzés a külföldi tulajdonnal, a „multival” szemben – és ezt az érzést észleli, szolgálatába állítja a voksra éhes politikus, akár jobbról, akár baloldalról.
A gondok szaporodhatnak, ha a nálunk sikeres cég nyereségre tesz szert. Azt azután a cégközpont döntése alapján osztalékként hazautalja. Ez eleinte kicsi tétel volt a magyar fizetési mérlegben, eltörpült a külföldre kifizetendő hitelkamatokhoz képest, de idővel a folyó fizetési mérleg „jövedelmek” során egyre nagyobb osztalékjövedelem-adat jelent meg. Amint ezt a politikus felfedezte, kezdte szóvá tenni.
Az importált tőke és hazai munkaerő felhasználásával megvalósult értékalkotás sokféle módon hat a gazdasági viszonyokra. A vállalat anyagmentes termelési értéke (azaz a hozzáadott érték: bér és a nyereség) beszámít a bruttó hazai termékbe (GDP). Ezen kívül is lehetnek távlatos előnyös hatásai: technológiai előrelépés, az átlagnál nagyobb munkatermelékenység. Idáig ez csupa jó hír: a GDP, mint alapvető makrogazdasági mutató megnő. Ugyanakkor a külföldi tulajdonú tőkét illető jövedelem nem része a bruttó nemzeti terméknek (GNP) vagy a bruttó nemzeti jövedelemnek (GNI). Ahogy a külföldi tőke hányada komoly méretet ér el, kezd megjelenni a populista hang: ne vigyék ki az itt szerzett nyereséget!
Ez valóban színtiszta populizmus, mert a nyereség (ha és amennyiben valóban sikerül tartósan nyereségesen működnie a cégnek) az ide behozott és kockára tett tőke javadalmazása. Egyébként gyakran nem is viszik ki, inkább abból emelnek tőkét, finanszíroznak bővítést – de az újrabefektetett nyereség statisztikailag felfogható hazavitt (repatriált) és rögtön visszautalt pénzösszegnek, amely ugyanúgy növeli a működőtőke-állományt, mintha friss tőke jönne a gazdaságba.
A populizmus abban is tetten érhető, hogy ugyanazon politikus örömmel veszi, ha hazai gazdasági szereplő lép ki külföldi piacra, azaz „kifektet”. A befektetés szóból képzett újítás már nem számít szakmai szlengnek: a jelenlegi fejlesztési minisztériumban van erre egy helyettes államtitkár.
Amint aztán a magyar tőkeexportőr sikeressé válik és nyereségre tesz szert a határon túli műveletein, megjelenik a politikai kívánság, hogy hozza haza a megszerzett osztalékjövedelmet.
Ilyenkor egyáltalán nem merül fel, hogy a magyar cég „kizsákmányolja” a külföldi piacot. Pedig gyakran valóban sokkal nagyobb a nyereséghányad a kinti működésen, amint azt például az OTP Bank leánybankjai esetében nem egyszer láthattuk. Az üzleti vezetők azonban tudják, hogy a különféle piacokon eltérőek lehetnek a konjunkturális viszonyok, változhatnak a szabályozási körülmények, így néhány év adata nem mérvadó. De ettől függetlenül is üzleti döntésnek kell lennie annak, hogy melyik piacon lát maga előtt fejlődési lehetőséget a cég, és a kockára tett tőkéjének hozamával mit kezd.
Most ismét elhangzott egy miniszterelnöki rádiónyilatkozatban, hogy a magyar tőke nagyobb arányban fektessen be külföldön. Kétségtelen, hogy ha sikeres a magyar székhelyű vállalkozások nemzetközi befektetési tevékenysége és működése, akkor a folyó fizetési mérlegben csökkenhet az immár évtizedes távon fennálló hiány.
A magyar folyó fizetési mérleg alakulása: osztalékok, kamatok, munkajövedelmek, 2008-2023. I. negyedév
Forrás: MNB
Látható, hogy tartósan nagy a jövedelemegyenleg deficitje. Az is látszik viszont, hogy a külföldre irányuló kamatfizetés negatív egyenlege folyamatosan és jelentősen csökkent a GDP százalékában, ahogy a devizahitelezés visszaesett. A működőtőke egyenlege („részesedések jövedelme”) azonban továbbra is nagy mínuszt mutat. A GDP-hez mért aránya változó, hiszen változik az üzleti ciklus, és annak nyomán az itteni FDI-ügyletek nyereségessége. Valamint persze változik az is, hogy a magyar tőkeexport nyomán létrejött külföldi magyar érdekeltségek mennyire nyereségesek, valamint azok a jövedelmek mikor, miként térnek haza.
A tőkejövedelmi tételekhez képest még csekély a munkajövedelem (pozitív) egyenlege. Ezt a vonatkozást majd máskor érdemes lesz áttekinteni. Mértékét ugyanis érinti, ha felfut az itteni vendégmunkás-forgalom.
A magyar tőkeexport már régóta zajlik. Még a privatizációs hullám idején is, amikor a nemzetközi tőkemozgás óriás hányadát az ide irányuló pénzáram jellemezte, voltak olyan magyarországi cégek, amelyek a főbb piacaikon értékesítési pontot, raktárakat létesítettek, joint venture-t hoztak létre a sikeres működés érdekében.
Az idő múlásával a tőkeexport komoly méreteket öltött.
A kifelé irányuló tőkeáramlása folyamat nem áll le, amint azt mutatják a Magyar Nemzeti Bank (MNB) statisztikái.
FDI Magyarországon és a magyarországi tőke külföldön
Forrás: MNB
A befelé és kifelé mozgó közvetlen befektetések eredője érdekesen alakult az adatsor kiindulási pontjának választott 2008-as évhez képest. A nettó FDI-mutató növekszik, noha nem túlságosan gyorsan. A 2023 első negyedévéig bejövő csaknem 60 milliárd euróval szemben 30 milliárd a kifele tartó FDI: a lendülete tényleg figyelemre méltó.
Ám azt is láthatjuk, hogy a 2008 óta számolt növekmény túlnyomó része visszaforgatott, újrabefektetett jövedelem. Nagy mértékéből az adódik, hogy a friss, új szereplőktől származó FDI mennyisége valójában az elmúlt évtizedben nem is nőtt. Miután tudható, hogy kínai, koreai és néhány egyéb ázsiai forrásból érkezett működőtőke (nem csekély állami támogatás mellett), így az FDI állományának változatlan mértéke arra utal, hogy a korábbi FDI-szereplők egy része elhagyta az országot vagy méretet csökkentett.
A folyamat gazdaságpolitikai értékeléséhez részletes elemzésre lenne szükség, ám az összkép egyáltalán nem támasztja alá a rózsaszínű kormányzati kommunikációt.
Van még valami, amivel a magyar cégek tőkeexportját bíztató politikus bizonyára nem számol. A külföldön munkára fogott tőke ott termel hazai terméket, azaz növel GDP-t. A tőkére jutó profit pedig rákerül a magyarországi tőketulajdonosok számlájára. Azonban a kivitt tőke értelemszerűen nem termelhet hazai terméket itthon. Márpedig a politikai vezetés bármely kritikai megjegyzést azzal igyekszik visszaverni, hogy „lám a GDP milyen szépen nő, hogyan lehetne itt korrupció, bürokrácia, jogbizonytalanság”. Most, recessziós időben ez a fura érv még hamisabb. És azt sem árt tudni, hogy a tőkeexport egy részét az magyarázza, hogy az itthoni üzleti környezet kevésbé vonzó, gazdaságunk dinamikája sem kellően marasztaló.
