2020 eleje óta a világ kiszámíthatatlanabb és veszélyesebb hely lett. Nemcsak az utóbbi napok felkavaró afganisztáni képek mondatják ezt most (hiszen aligha létezik rendezett kivonulás, és ha sikerült volna a szervezett távozás, annak nyomán is csak polgárháborús helyzet maradt volna - kevesebb helyszíni tudósítással, és a mainál több áldozattal). A világ egészében veszedelmesebb állapotba került, túl a mindinkább egymásnak feszülő nagyhatalmak gazdasági, politikai vetélkedésén és propagandaharcán. Ami általános fejlemény: a társadalmakon belüli törések élesebbek lettek.
A krízisek során gyakori a társadalmi feszültségek növekedése; most pedig a világ a globális járvány második évében van. Az esztendő végével bizonyosan nem zárul le e különleges állapot. Legfeljebb a társadalmak hozzászoknak, a gazdaságok adaptálódnak. Ám meglehet, hogy a belső feszültségeket tovább mélyíti a járvány a maga sokféle következményével.
A politika aktivizálódása
Az államok működési rendjét, aktivitását kezdettől fogva erősen érintette a Covid-19. A politikusok azzal találták magukat szemben, hogy a járványügy és a gazdaság menete között konfliktusok vannak, és nekik kielégítő megoldást kellene megtalálni. Dilemmát okoz 2020 februárja óta, hogy a járvány megfékezése a társadalom életének (és így az üzleti tevékenységnek) az ideiglenes leállítását, korlátozását követeli meg. A hatósági tiltások meg a járvány destruktív hatásai nyomán nagy a jövedelemkiesés, az embereknek a mozgáskorlátozások sokféle kárt és kellemetlenséget okoznak. Nem létezik mindkét vonatkozást kielégítő egyszerű megoldás: átváltás (trade-off) van az életek védelme és az üzlet védelme között. Nagy anyagi károkat okoznak a szigorú, de hatásos állami óvintézkedések, másfelől viszont ha a gazdasági folyamatok védelme érdekében a korlátozásokat késve vezetik be vagy túl korán függesztik fel, a nyitás bizonyíthatóan ront a járványügyi helyzeten. Nem demagóg hangulatkeltés, hogy a gazdasági szempontoknak kedvező vagy a lakossági hangulatnak engedő politikai döntésből bizonyos többlethalálozás vezethető le.
Az ilyen átváltást lehet indulatot felkorbácsoló módon prezentálni, holott az anyagi érdek és az emberélet közötti trade-off nem ennek a járványnak a sajátja, a dilemma általános. Például a közúti sebesség korlátozása, az utak gondos karbantartása adott valószínűséggel életeket ment meg. Az egészségügyre szánt állami kiadások minden milliárd forintjához komoly statisztikai bizonyossággal lehet többlet-életet rendelni. Az állami költségvetésben mégis korlátja van az ilyen kiadási tételeknek, mert másra is kell a pénz. A sebességkorlátok hatósági megállapításánál sem kizárólag a biztonság-maximalizálás a szempont, mert az autózók haladásigényét is ki akarja elégíteni a szabályalkotó. A kátyúkat be kell tömni, de már az, hogy az infrastruktúra mennyit szán a költségvetés, sokféle megfontolás végeredménye, ám a büdzsé összege mindig véges.
Nézzük ebben a szemléletben azt a különleges helyzetet, amelybe hazánk (is) belekerült a koronavírus-járvány nyomán. A 2020-as esztendő második negyedévében elszenvedett súlyos visszaesés nyomán lassan, nehezen tért magához a gazdasági élet. Bár a statisztikai adatok a hektikus gazdasági folyamatokat csak nagyfokú bizonytalansággal képesek leírni, talán elmondható, hogy 2021 közepére jutott vissza a magyar gazdaság a 2019 végi, válság előtti szintre – nagy átlagban, de közben rengeteg szerkezeti változással. Makrogazdasági adatainkról manapság rengeteg szó esik, holott a miénk alapvetően az európai folyamatokba illő gazdasági pálya (noha jól megválasztott adatok alapján a hivatalos értékelés ennél pozitívabb).
Az időszak egészségügyi vonatkozását leíró adatok elvileg kevésbé bizonytalanok, hiszen a vitális statisztika kialakult, megbízható rendszer. Mégis, a magyar egészségügy relatív hatékonyságának megállapításához tudni kell, hogy a magyar költségvetésen belül az egészségügyi kiadások aránya az EU és az OECD adataival összevetve alacsony. Kimondható, hogy ez a szakterület már egy ideje nem számít preferált területnek, holott a társadalom általános egészségügyi állapota indokolttá tette volna a megelőzésre és a gyógyításra fordított kiadások növelését. (A költségvetésünk adataiból tisztán kiolvasható politikai preferenciákról írtam itt korábban.)
A költségvetési források szűkösségének és egyéb más társadalmi tényezőknek szerepük volt abban, hogy 2020-ban drámaian megnőtt a halálozás: több mint 46 ezren haltak meg. Így igen nagy lett a statisztikusok által természetes fogyásnak nevezett demográfiai csökkenés: ezer főre 5, amire talán példa sem volt békeidőben. Félő, hogy 2021 is sötét lap lesz a magyar demográfia évkönyvében.
A járvány alatt az egészségügyi rendszer nem vesztette el általános működőképességét, de a már megismert adatok jelzik, hogy a magyar társadalmi fejlődés e vonatkozásában súlyos hiányosságok halmozódtak fel. Itt nagyarányú fejlesztés és modernizálás akkor is égetően szükséges, ha a közeljövőben véget érne a járvány. Ezt azonban kimondani önáltatás lenne.
Akkor is számolni kell a pandémia folytatódásával, ha figyelembe vesszük a védőoltásokat is. Hazánk a világátlaghoz képest jól áll a védőoltásokban, de mára a jelenlegi európai átlag meghaladja a mienket az első oltások arányszámát tekintve. A magyar lakosság tényleges védettségéről pedig csak találgatásaink lehetnek, tekintettel a különféle vakcinák eltérő hatásosságára. Valójában jelentős bizonytalansággal nézünk a negyedik hullám elé, amely – az első háromhoz hasonlóan – valamennyi késéssel éri el hazánkat.
Aggasztó, és túlmutat a jelenlegi járvány ügyén, a társadalom általános egészségügyi állapota, ami megnyilvánul egyebek között az európai átlagtól jelentősen elmaradó várható élettartamunkban (ami 2020-ban még csökkent is).
Járványálló lett az üzleti világ?
El kell tehát fogadnunk, hogy a járvány nem tűnik el, és a védettségünk részlegessége miatt arra semmiképpen nem számíthatunk, hogy a magyar társadalom élete és a gazdaság működése visszaállhatna a járvány előtti módra. Mennyire van felkészülve a magyar gazdaság egy új működési rendre?
A nyugati üzleti életben immár bevett lett a hibrid munkarend és szervezeti mód az elmúlt másfél év alatt. A „reggel 9-től 5-ig” modellt leginkább a „3+2+2” vagy a „2+3+2” modell váltotta fel: a két szabadnaphoz 3 munkahelyi munkanap és kettő távmunkás nap, vagy pedig 2 jelenléti naphoz 3 otthoni munkavégzés társul. Ez természetesen csak az olyan munkakörökre igaz, amelyeknél a fizikai jelenlét nem abszolút szüksége – ám a fejlett gazdaságokban immár az ilyen állások teszik ki a munkahelyek nagyobb hányadát.
A több otthoni munkavégzés és a korábbinál kevesebb fizikai kapcsolat mérsékli a fertőzés kockázatát, jobban megfelel a munkavállalói igényeknek, elfogadható a munkaadóknak is. A korábbinál rugalmasabb és kevesebb utazási időt igénylő munkaszervezeti forma a kiterjedt digitalizációval együtt csökkenti az üzleti kiadásokat és a társadalmat terhelő káros (externális) hatásokat, kihat a települési szerkezetre, az életmódra; lezárja a nagyipar kialakulása idején elterjedt tömeges napi munkaerő-áramlási mintát.
Ebbe az új társadalmi rendbe azonban a digitalizációt tekintve élen járó országokban sem mindenki tud részt venni, a munkaköre jellege, személyes készségei hiányosságai vagy technikai-társadalmi feltételek hiánya okán. A rugalmas, digitalizált munkarendnek vannak fontos előfeltételei, így az internet biztonságos elérése. E vonatkozásban az európai országok között viszonylag kicsi a különbség, sőt a világ anyagilag fejletlenebb része sincs generációkkal lemaradva. A magyar helyzet sem előnytelen.
Mégis, nálunk sokkal kevésbé általános az otthonról végzett munka, mint az EU legtöbb országában. Vajon miért? A sokféle intézményi, technikai, tulajdonszerkezeti tényező mellett van egy erős magyarázó faktor, és ez a válság előtti időkben kialakult helyzet. Ahol a munkaerő jelentős részének (és így a munkaadóknak is) már volt tapasztalata a home office jelenségéről 2020 előtt, ott a járvány második-harmadik hullámára nagyobb megrázkódtatások nélkül megtörténhetett az átállás. Nos, a tagországok előéletben meglehetősen nagyok voltak az eltérések.
Európa déli és keleti perifériáján a munkavállalók csekély hányada szerezhetett tapasztalatot 2020 előtt az otthoni munkavégzés és a munkahelyi jelenlét kombinálásáról. Ez persze általánosítás: a szlovén és az észt adatok rámutatnak a hasonló indulóhelyzetű országok közötti különbségekre, e vonatkozásban is.
Mindenesetre az európai adatok a járványálló üzleti modellek megválaszthatóságának eltérő nemzeti esélyeire utalnak. Ahol a hibrid vagy döntően home office jellegű munkavégzés aránya már a válság előtt is jelentős volt, ott minden bizonnyal mostanra a munkahelyek felét, nagyobb hányadát teszi ki az új modell valamelyik variánsa. Ezekben az országokban a társadalom megosztottsága nagyon másként néz ki, mint a periférián, ahol a többséget alkotó fizikai munkások, irodai munkát végzők, kevéssé digitalizált kisvállalkozások alkalmazottjai, a merev szervezetű állami cégek alkalmazottjai jórészt kimaradnak a válság által életre hívott munkaszervezési és szervezeti újításokból. Ez pedig egy újabb társadalmi hasadás a válság hatására, és újabb - jogos - elégtelenség azok részéről, akik a mindennapos bejárás és a munkahelyi jelenlét miatt a negyedik hullámnak és egyéb jövőbeli kockázatoknak jobban ki vannak téve, mint a „privilegizáltak”. Ma még nem tudni, hogy a társadalmi rétegek közötti szakadék idővel szűkül vagy sem, és az érdekkonfliktusok miként hatnak ki a politikára, a közéletre. Mindenesetre a járvány további, bár várhatóan mérséklődő intenzitású következményeinek a felbecsülését nehezíti a társadalmat alkotó rétegek közötti különbség megnövekedése.
Ugyancsak a bizonytalansági tényezők között van az egyén és a hatóságok közötti viszony kiszámíthatatlan alakulása. Ezt jelzi, hogy a védőoltások kötelezővé tétele a mára elért tudományos evidenciák alapján a legbiztosabb és legkisebb társadalmi költséggel járó módja lenne a védekezésnek, de az országok jelentős részében egyszerűen nincs meg a kormányzatnak ehhez szükséges legitimációja. Az állami képesség (state capacity) olyan vonatkozás, amelyről keveset tudni, holott a következő évek stratégiai ügye.
