<img height="1" width="1" style="display:none" src="https://www.facebook.com/tr?id=1446330315732208&amp;ev=PageView&amp;noscript=1">
12p

Interjú Róna-Tas András turkológussal, nyelvész professor emeritussal, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával.

Ahhoz, hogy értsük és megértsük a honfoglalástól az államalapításig terjedő száz év mélyreható és ezredévre érvényes, a beköltözők minden rendű és rangú tagjára, férfiakra, nőkre, gyerekekre, elitre, köznépre és szolgákra érvényes túlélés módozatait, tanulmányoznunk kellene mindennapjaikat. 

Gondoljuk csak végig: milyen és hányféle változáson kellett átmenniük a honfoglaló népesség tagjainak a nomadizáló-állattenyésztő, csekély földműveléssel foglalkozó embereknek a megállapodott, letelepült, földművelő-állattenyésztő életmódig, a korábbi vallás(ok) elhagyásától a kereszténység felvételéig, a könnyen mozdítható jurtáktól, a patics-gyékény-fa-vályog-kő házakig. Mindezekről a kérdésekről csak nagyon töredékes és nem ezt a nézőpontot célzó feljegyzések, sokat és sokszor változó néphagyományok, népmesék, népdalok segíthetnek, persze csak áttételesen. Mintha fordított távcsőbe néznénk.

Van azonban az összehasonlító néprajztudománynak egy ága, amely az egykori körülményekhez hasonló módon élő mai, természeti népek életmódját tanulmányozva igyekszik tanulságokat levonni, hogy következtethessünk a sokszáz-, vagy néhány ezer évvel ezelőtt élt emberek (vagy esetleg ember-elődök) életmódjára. Alkalmasint rokontudományok (régészet, történettudomány, antropológia, archeogenomika) segítségével. 

Számos változáson kellett átmenniük a honfoglaló népesség tagjainak. Fotó: DepositphotosSzámos változáson kellett átmenniük a honfoglaló népesség tagjainak. Fotó: Depositphotos

A rengeteg, nagyon izgalmas és érdekes kérdés közül néhányat kiválogatva, amelyek az említett korszakra érvényesek (és azt is az élet mindennapjaira szűkítve) Róna-Tas András turkológus, nyelvész professor emeritus a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lesz segítségünkre a válaszadásban. Hogy miért éppen ő, annak az a magyarázata, hogy személyesen tanulmányozta Mongóliában a jurtákban élő, állattenyésztő, pásztorkodó emberek életét. Hazajövetelét követően megjelent Mongóliáról írott, a Nomádok nyomában. Ethnográfus szemmel Mongóliában című könyve. És ahogy egykorú (kínai, arab, bizánci) feljegyzésekből ismerhetjük az akkori sztyeppei népek életét, elég karakteresen látni, hogy a mai nomádok-félnomádok életmódja, életvitele nem sokat változott ezredévek óta. 

Professzor úr! Már a honfoglalás előtti évszázadok magyar életvitelére jellemző volt az erdős sztyeppe népeinek mindennapi foglalatossága: gyalogos és lovas vadász, valamint gyalogos és lovas pásztor.  Milyen volt az ön tapasztalata Mongóliában?

Hogy pontosan fogalmazzunk: Északkelet-Mongóliában, ahol a környezet megfelelt az erdős sztyeppe fogalmának. Az általam bejárt és megfigyelt terület északabbra eső részén éltek a (többnyire magányos) vadászok, tőlük délre a kevés fával tarkított füves pusztán a pásztorok. Nagyon érdekes volt az egymáshoz való viszonyuk. Ha szabad így fogalmaznom: a vadászok életnívója szegényesebb volt, mint a nomád nagyállattartóké.

Amennyiben a „nagyállattartó” azt jelenti, hogy főként lovat és szarvasmarhát tartottak, akkor a régi magyar nyelvhasználat egyértelmű magyarázatot ad erre a tényre. Noha a „marha” szó XIV-XV. századi bajor-osztrák átvétel, de ugyanúgy vagyont, vagyonosságot jelentett, mint a „barom”, amely tudomásom szerint ótörök jövevényszó és ugyanilyen értelemben használták.

Igen, valóban. A vagyoni különbség azonban érdekes kapcsolatot mutatott, nem pedig éles elkülönülést. Ha megesett (mert volt rá példa), hogy egy-egy állattenyésztő család hirtelen elszegényedett, például valamilyen váratlan körülmény folytán elvesztette állatállományának jelentős részét, vagy egészét, akkor beköltözött az erdőbe és áttért az ottani életmódra. Aztán, ha sikeresen tudta folytatni megváltozott életét, akkor, miután jobb anyagi helyzetbe került, visszatérhetett korábbi életmódjához. Mint ahogy azt korábbi vadászó családok is megtehették. 

A honfoglalók elődei már az Urál környéki őshazában, s később a Fekete-tengertől északra fekvő erdős sztyeppén is hasonló természeti körülmények közt élhettek. Életmódjukat gazdasági szemszögből tekintve félnomádnak mondhatjuk. De valóban így volt-e? És átmentették-e a honfoglalás utáni évszázadra?

A régészet, az antropológia és újabban az archeogenomika sok, erre vonatkozó kérdésre megbízható válaszokat tud adni: például a tárgyalt évszázadban a téli és nyári szállások kérdésében. Mongóliában azt a gyakorlatot lehetett megfigyelni, hogy főként kétféle változata volt az agráriumnak. A hagyományos sztyeppei nomád típusú, amikor tavasszal elvetették a gabonát (köles, hajdina, árpa, búza) majd kihajtották a nyájakat a távolabbi legelőkre, azután nyár végén-ősszel visszatértek és betakarították a termést. A másik, a kínaiaktól eltanult, de főként a betelepült kínaiak által gyakorolt csatornás-öntözéses földművelés, amely sokkal jövedelmezőbb volt.  Az általuk előállított termékekre, élelmiszerre szükség volt és a mongol történelem számos példát ismer, hogy a a terület nomád urai eleinte támogatták ezt a tevékenységet. Majd amikor a földművelők növelték a bevetett föld területét, akkor egyre növekvő ellenszenvvel tűrték (hiszen a legelőterületet kisebbítették, de az élelmezést elősegítették). Aztán a gazdasági hatalom bizonyos szintjének elérése után, amikor veszélybe került a politikai hatalom is, akkor a tiltás, majd a kínai földművesek elűzése következett.    

Hadd találjam ki a következményt. Csökkent az élelmiszer-ellátás és kellett valamit találni a helyzet javítására. 

Pontosan. Néhány évtized elteltével újra lehetett kezdeni az egészet, jószerével a semmiből, új beköltözőkkel. A honfoglalás előtti őseink esetében azonban ez nem így játszódott le, hiszen ők maguk nem éltek állandó letelepedett formában (ezt úgy is mondjuk, hogy félnomád életet éltek, ahogy azt az előbbi példával illusztráltam). Ugyanakkor a környezetükben élő, letelepült mezőgazdasági tevékenységet folytató népek nem voltak őseinknek alávetve, még ha adóztak is nekik. Egyes, mostanában felkapott elméletek szerint a honfoglalók néhány évtized leforgása alatt bejárták az utat az Uráltól a Kárpátokig, ez viszont semmiféle magyarázattal nem szolgál arra, hogy a magyar nyelv mezőgazdasággal kapcsolatos szavai (amelyek jelentős részben török eredetűek) hogyan kerülhettek nyelvünkbe. Mert hogy néhány éves, vagy egy-két évtizedes együttélés során nem, az biztos. Mint ahogy az is, hogy nem a Kárpát-medencében letelepült, állandó lakhellyel bíró, földművelő mezőgazdasággal foglalkozó magyar nép vette át ismeretlen kilétű török népektől.

Róna-Tas András turkológus, nyelvész professor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fotó: Beöthy-Molnár BenedekRóna-Tas András turkológus, nyelvész professor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fotó: Beöthy-Molnár Benedek

Nyelvünk ékes bizonyítéka annak, hogy a sztyeppén is megtermő kalászosok és a velük kapcsolatos mezőgazdasági kifejezések nagyrésze törökös (csuvasos?) eredetű. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy a fán termő gyümölcsök (cseresznye, szilva, barack) nevének eredete valamelyik szláv nyelvforrásra mutat. Fán termesztett gyümölcs elnevezése nyilvánvalóan csak hosszabb időre letelepedett nép szava. Jól gondolom? 

Jól, de azért ez nem ilyen egyszerű. Elég, ha arra gondolunk, hogy eleink az Etelközben élve, az attól Észak felé lakó szlávokkal is szinte napi kapcsolatban voltak, tehát akár már jóval a honfoglalás előtt megismerkedhettek ezekkel a mezőgazdasági terményekkel és szavakkal. Ugyanakkor minden kétséget kizáró bizonyítékaink vannak arra, hogy az alma török eredetű, ahogy török eredetű a körte is.  És török eredetű nem csak a szőlő, de a bor is.

Visszatérve a földművelésre, mongóliai tapasztalataim egyike az volt, hogy a nomádok-félnomádok, amikor téli szállásaikról visszatértek, gyakran nem ugyanabba a földbe vetették tavasszal a magokat, mint a korábbi évben, hanem tovább vándoroltak és új helyet kerestek a vetésnek. Ezt úgy mondták, hogy: „velünk vándorol a föld”.

Ez egy-két ezer évvel korábban is így lehetett?

Ne felejtsük el, hogy az eurázsiai sztyeppe hatalmas kiterjedésű terület. Évezredes kialakult szokás szerint a nomád vándorlásnak két köre volt, az évi, az évszakhoz kötődő, aminek a sugara a legelő minőségétől függött és a teljes legelőváltás, amikor ez az évi kör eltolódott. Ennek lehetett természeti oka, de katonai támadás is (vagy ők támadtak, vagy őket támadták).  Ez azért fontos, mert az évente ismétlődő nyári-téli szállás váltást a magyarok a Kárpát-medencében még sokáig folytatták. A nyári szállások fent a hegyek hűvösebb, fűben gazdag területeire irányultak. A másik, hogy a különféle adókat az uralkodók, törzsfőnökök úgy szedték be, hogy odamentek ahol az adózó volt, (vagy a helyi adószedő oda gyűjtötte) s még első magyar királyaink is így tettek: „leette az udvar” az adót. Ezek a komplex mozgások nagymérvű népkeveredést is okoztak.  Ázsiai forrásaink még arról is beszámolnak, hogy a nevezetes törzsi vagy törzsszövetségi gyűlések (a nomád parlament) színhelye is állandóan követte a törzsszövetség vezetőjének fentebb leírt mozgásait. 

A letelepedés után effélére nem nagyon volt lehetőség. Azt olvastam egy, ezzel a korszakkal foglalkozó történeti munkában, hogy akkoriban a nomád fejedelmek nem is annyira az általuk birtokolt földet tartották számon, mint inkább az uralmuk alatt élő nép(ek) egyedszámát. Egyébként az európai középkorban elterjedt gyakorlat volt az úgynevezett kétnyomásos, vagy háromnyomásos földművelés, vagyis hogy a művelésre szánt földnek csak felét-harmadát vetették be az egyik fajta maggal, a másikat másfajtával és a harmadik részét meghagyták ugarnak, vagyis pihentették. Ma úgy mondanánk, hogy diverzifikáltak a jobb termés érdekében. De honnan tudunk ennyi mindent a honfoglalás előtti magyarságról mintegy 100-150 évvel a legfontosabb bizánci forrás, Bíborbanszületett VII. Konstantin főműve előtt?

Természetesen korabeli arab forrásokból, elsősorban Dzsajháni egyik művéből, pontosabban másolataiból, az úgynevezett Dzsajháni hagyományból. Ebben a következő leírás olvasható:  „Amikor eljönnek a téli hónapok, akkor mindegyikük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez a legközelebb van, ott marad télire és halászik”. Majd tovább: „A madzsgarok országa bővelkedik fákban és vizekben, Talaja nedves. Sok szántóföldjük van.” Mindez nyilvánvalóan a honfoglalás előtti „ország”, vagyis nagy valószínűséggel Etelköz jellemzője. 

Hadd vessek közbe egy látszólag nem ide tartozó megjegyzést. Az említett bizánci császár művében visszatérően olvasható, hogy egy nép, vagy birodalom elhelyezkedéséről, behatárolásáról így ír: ettől a folyótól addig a folyóig. Vagyis a határok (ha voltak egyáltalán)  nem úgy húzódtak, ahogy manapság, vagy ahogy azt ma elképzeljük, hanem természeti választóvonalak mentén. Arról nem szólva, hogy a sztyeppén az állandó mozgás miatt képtelenség éles határokat meghúzni. De hát az állandó mozgás, vándorlás, téli-, és nyári szállásokon való megpihenéskor lakni is kellett valahol. Vagyis hol?

Sátorban. Aminek két fajtája ismeretes: a négyzet (vagy inkább téglalap-) és a kör alakú. Ez utóbbi a jurta, amely sztyeppei nomádok közt volt használatos. Előnye, hogy aránylag gyorsan felállítható és lebontható, továbbköltözéskor felpakolható a szekerekre. Szerkezete falécekből áll, amelyet valamilyen textíliával, vagy állatbőrökkel fednek le. Teteje kúpos sátorkarika, amelynek közepén luk szolgálja a bent rakott tűz(hely) füstjének távozását. Ez a sátorfajta többféle méretű lehetett, általában egy család számára volt elegendő. Az ilyen jurták belső rendje szigorúan rögzített volt.

Mit jelent a „rögzített belső rend”?

Régészek és történészek már korábban hangot adtak annak a meggyőződésüknek, hogy a nomád népek-törzsek rendkívül jól szervezettek voltak mindennapi életüket illetően. Ez sokmindenben megnyilvánult, például (vagy mindenekelőtt) szűkebb-tágabb lakókörnyezetük kialakításában és az arra vonatkozó hagyományok betartásában. Ahhoz persze nem kell generációk óta nomádnak lennünk, hogy tudjuk: a sátor ajtajának (vagy bejáratának): ott kell lennie, amerről a legkevésbé fúj a szél. Ugyanakkor az is igaz, hogy a bejárat tájolása etnikumonként változik. A török sátrak keletre, a mongol sátrak délre nyílnak. A muzulmánoké elvben Mekka felé, náluk a szélnek semmi szerepe. Nos, a bejárattal szemben van a tiszteleti hely. A családfőé, a kultusztárgyaké, a vallási szimbólumoké. Ha az ott ülő családfő helyzetéből nézzük, akkor a jobbfelé eső sátorrész a férfiaké és a vendégeké, a balfelőli a családé, a nőké. A sátor közepén van a tűzhely, többnyire három lábon álló fémüst, amelynek tüzét faágakkal és száraz állati trágyával tartottak életben. A füst, mint említettem, a fenti sátorkarika nyílásán át távozott.

A honfoglalók tehát ilyen jellegű lakhatási kultúrával érkezhettek a Kárpát-medencébe, ahol az itt talált népek valószínűleg valamilyen házfélében lakhattak. A „kalandozások” egyik alapvető tapasztalata az volt, hogy innen elindulva sehol sem találtak a sztyeppei életmód folytatásához alkalmas nagyobb területet. Vagyis nem érdemes továbbmenni a megszokott életmód folytatásához. Augsburg és Merseburg után pedig már tanácsos sem volt; legalábbis „kalandozni” nem. A letelepedés, valamint a hosszantartó helybenlakás változtatott-e jurta-életmódon?

Egyértelmű, tudományosan alátámasztható bizonyítékok alig vannak, vagy inkább nincsenek, mongóliai tapasztalataim azonban érdekes analógiára mutatnak A mai mongolok a házakba költöznek, de megtartják a jurtát nyári szállásnak, nyaralónak. Akinek nincs elég pénze a panelházi lakásra, az faemelvényre rögzített jurtában lakik a városban, és akinek erre sincs pénze, épít vályogjurtát. A mongol télre kiköltözik a házba, nyáron visszaköltözik a jurtába…  

…miközben talán napközben gyárban, vagy üzemben dolgozik…  

…valószínű. Miközben azonban ezt az érdekes helyzetet tanulmányoztam, felvetődött bennem, hogy a Kárpát-medencében régész kollégáink által feltárt és megfigyelt, egymástól nem messze levő kör alakú árkok talán hasonlóképpen kialakított vályog-patics sátrakat vettek körbe, nem pedig nemezzel fedetteket. Még egyszer hangsúlyozom: erre egyelőre nincsenek tudományos bizonyítékaink. A analógia pedig nem az.

Nagyon sok mindent még érintőlegesen sem tudtunk említeni, pedig további, rendkívül érdekes és tudományosan alig feldolgozott kérdésekről volna szó.

Folytathatjuk, ha van rá kellő érdeklődés. 

Jól jönne 1,5 millió forint?

A Bank360.hu és az Mfor kalkulátora alapján az alábbi induló törlesztőkre számíthatsz a THM-plafon végéig, ha 1,5 millió forintra van szükséged 60 hónapra: a Raiffeisen Bank személyi kölcsöne 30 379 forintos törlesztőrészlettel lehet a tiéd. Az Erste Banknál 32 831 forint, a Cetelemnél pedig 33 556 forint a törlesztőrészlet. Más kölcsönt keresel? Ezzel a kalkulátorral összehasonlíthatod a bankok ajánlatait.