8p

Most, hogy a gazdasági életre is újfent átvitte a megelőző európai parlamenti választási kampányban alkalmazott háborús szóhasználatát a kormány, amikor úgymond „a háborús időkben extraprofitra szert tevő multinacionális vállalatokra, bankokra, energiacégekre” különadót vet ki, stílszerű a júniusi fogyasztóiár-indexet katonai szakkifejezéssel kommentálnunk. Miért ne hívhatnánk tűzszünetnek azt a statisztikai tényt, hogy a májusi hónapnak a bázisán a teljes fogyasztói kosár ára nem változott?

Lássuk a számokat. Az index változatlansága úgy áll elő, hogy a különféle termékek, termékcsoportok árának mozgásai kioltották egymást az előző hónap ármozgásaihoz képest. Az élelmiszerek ára átlagosan 0,3 százalékkal mérséklődött júniusban, ami mögött nyilván szezonális hatások is állnak. A szolgáltatások viszont tovább drágultak; a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) részletezése szerint például az üdülési szolgáltatások 4,4, a társasházi közös költségek 1,4 százalékkal lettek magasabbak az egy hónappal korábbiaknál; az előbbinél talán felléphet szezonális hatás, míg az utóbbi inkább illeszkedik abba a trendbe, amelyet a szolgáltatások ármozgása, magyarul drágulása mutat. 

Ami különös, értelmezést igénylő ügy a KSH közleményében, az a háztartási energia árváltozása. A hatóságilag kötött tarifák valójában nem változtak, csak éppen (ismét csak szezonális hatásra) a háztartások némileg kevesebb energiát fogyasztottak, és így kisebb hányadban estek bele a drágább tarifával járó fogyasztási sávba. Így jöhetett ki, hogy májushoz képest mondjuk a vezetékes gáz ára 4,6 százalékkal csökkent – nem csökkent a gáztarifa, de annyival kevesebbet kellett fizetni ténylegesen a gázért. Ez módszertanilag elfogadható, de sajátos ügy. Emiatt az energiaárak havonkénti árindexeit az államilag szabályozott termékkörben nem lehet olyan egyszerűen értelmezni, mint a tojás vagy a tej árváltozása esetében. 

A gondos hírolvasó egyenesen fennakadhat azon, hogy a „járműüzemanyagok ára 3,4 százalékkal csökkent júniusban” az előző hónaphoz képest, hiszen a június 9-i választást követően több lépésben nagyon is megindult felfelé a benzinár. De itt sincs csalás, csupán mérési módszertan: a júniusi hónap első felében regisztrált „piaci árak” a kormány nyomatékos kérését meghalló kiskereskedőknél a májusi átlagszint alatt alakultak, és a választási eseményt követő áremelkedések miatt drágább két hét együttesen még mindig ármérséklésként jelenik meg az adatokban – majd nyilván feljebb mozog az üzemanyagár a rákövetkező, júliusi adatokban. 

Nem véletlen, hogy a monetáris politikáért felelős Magyar Nemzeti Bank (MNB) és az elemzői közösség a teljes fogyasztói kosár árszintje mellett különös figyelmet szentel a maginflációs mutatónak. Annak kiszámításánál pontosan azokat a termékcsoportokat hagyják ki, amelyek (feldolgozatlan élelmiszerek, hatósági áras termékek) sajátos ármozgást követnek. A szezonális, valamint az államilag szabályozott termékkörök árindexe alapján ugyanis nem adható jó válasz arra a kérdésre, hogy a fogyasztó pénzének az értéke miként változott. 

Nos, a maginflációs mutató a júniusi hónapban fél százalékponttal emelkedett – ez nem csekély. Ha egész évben ilyen lenne a pénzromlás üteme, az hat százalékos éves inflációt eredményezne – ez azért nagyon más, mint amit a nyári (június/május) árszint-stabilitás sugall, vagy ha a 2024. májusi árszintet a 2023. májusihoz mérjük, az ugyanis csak 3,7 százalékos többlet. Ez utóbbi kedvezőnek látszó mutató sarkallta a jó hírek és az ígéretes jövő minisztériumának miniszterét arra, hogy (ismét) bejelentse a magyar infláció kimúlását. 

Ez azonban újabb téves hír. A magyar infláció nem múlt el. Nemzetközi összevetésben pláne nem annyira fényes a 3,7 százalék: az euróövezetben 2,5 százalék az előző év júniusához mért növekedés. 

De nem is örülne az árstabilitásnak a kormányzat: nagy szüksége van az inflációra. Kézenfekvő az áremelkedésnek (és más vonatkozásban: a béremelkedésnek) a kedvező hatása az állami költségvetés bevételi oldalára nézve, hiszen messze a legnagyobb bevételi tétel a fogyasztást terhelő adó. Annak még az a politikai előnye is megvan, hogy indirekt adóként nem az emberektől szedik be, hanem az üzleti szereplők közbeiktatásával. A nagyobb árral a kasszánál, a fűtésszámlájánál találkoznak a választópolgárok, akiknek nem mindegyike tudja követni, hogy a drágaságnak mekkora hányada tudható be az állami elvonásoknak. 

Az európai rekordmagasságba emelt, 27 százalékos kulcsú általános forgalmi adó (áfa) nem is az egyetlen elvonási tétel; egy sor terméken eleve van többletadó. De a kiskereskedelemre kivetett „extraprofitadó” is lényegében a forgalmi adóhoz hasonló állami teher, mint ilyen, elkerülhetetlenül megjelenik előbb-utóbb, de inkább előbb a végső fogyasztói árban. 

És ez az egyik aspektus, amely felől érdemes rátekinteni a legutóbbi kormányzati bejelentésekre.

A kormányszóvivői közlés szerint továbbra is érvényben maradnak a korábban kivetett – extraprofitadónak elkeresztelt – ágazati különadók, amelyeket a pénzintézetek, energiacégek, kiskereskedelmi hálózatok nyakába helyeztek, hangsúlyozottan átmeneti időre. Most pedig ezeken felül lépnek életbe augusztus 1-től a „védelmi hozzájárulások”. Ezek egy részének a számszerű részletei már ismertek: megemelik a bankok által fizetett tranzakciós illeték mértékét, a bankok devizaműveleteire valutaátváltási illetéket vetnek ki. De szóba jött az iparűzési adók ügye is. Az önkormányzatok félelme az, hogy a kormány újabb centralizáló intézkedésekkel ront a helyi közösségek pénzügyein, hogy enyhítse a saját gondját. 

Az intézkedések között olyan aggasztó tételek is találhatók, mint a hatósági bírságok tarifáinak megemelése. Az állami szervek emelhetik a nyújtott szolgáltatásokért felszámolt díjakat is. 

Az elemzői becslések szerint a pénzbegyűjtő intézkedésekkel az idén a költségvetés a bruttó hazai termék (GDP) fél százalékát kitevő megszorítást ér el. Szó sincs persze kiegyensúlyozásról, hanem csak arról, hogy az év első hónapjainak kellemetlen trendjéhez képest az idei államháztartási hiány nem a GDP 5 százaléka vagy afölötti lesz, hanem „csak” 4,5 százalék – amit a kormány lejelentett az EU-nak az úgynevezett konvergenciaprogramban. 

Kinek áll a zászló?
Kinek áll a zászló?
Fotó: Depositphotos

A négy és fél is sokkal nagyobb deficit, mint amit a magyar Országgyűlés jóváhagyott – de a még át nem írt költségvetési törvény láthatóan nem izgatja a kormányt. Az viszont igen, hogy az Európai Bizottság apparátusa már a tavaszi makrogazdasági felülvizsgálat során megállapította a közösen elfogadott 3 százalékos szintet jóval meghaladó magyar deficit tényét 2023-at illetően: akkor 6,7 százalékos volt a GDP-arányos államháztartási hiány, 73,5 százalékos pedig az adósságráta. Mindkettő jóval meghaladja a referenciaértékeket (3, illetve 60 százalék). Sőt az idei 4,5 százalékos kormányzati hiánycélt is veszélyben látta a Bizottság, amely 5,4 százalékos deficitet prognosztizált. Ez az a keret, amelyben érthetővé válik, hogy miért kénytelen a magyar kormány ráfékezni az állami kiadásokra, és minden lehetséges módon megemelni a bevételeit. 

A Bizottság tehát elindítja a túlzottdeficit-eljárást – persze, nem csak a magyar kormánnyal szemben. A francia, olasz, belga adatok sem tesznek eleget a közösen megállapított mértéknek, és a lengyel, szlovák eset is hasonló, Románia pedig már tavaly is az eljárás alatt állt. Mégsem lennénk meglepve, ha belföldi használatra az Orbán-kormány „Brüsszel bosszúja” keretezést adna az ügynek azon szavazói számára, akik az egész uniós gazdaságpolitikai koordinációról nem hallottak, a magyar államháztartás hiányaival nem foglalkoznak. 

Azonban a társadalom nagyon is megérzi, ami most jön, legkésőbb augusztustól. Az állami bevételi célterv megemelése a kipécézett gazdasági szereplőknél költségnövekedést, nyereségcsökkenést, piacipozíció-romlást okoz – nyilván most vadul számolnak a közvetlenül érintettek, hogy miként őrizhetnék meg a nyereségességüket, nem vesztve el a fogyasztót, ügyfelet sem, de mégis áthárítva az állam által nyakukba tett terheket. Bejelentheti ugyan a kormány, hogy a megnövelt bankadó ellenére hatalmi szóval elérik a számlavezetési, kártyahasználati díjak befagyasztását a lakossági körben – de egy cégnek sok terméke és szolgáltatása van, és azok kondícióin lehet változtatni. A végén a díjak, tarifák növekedni fognak.

Nem kétséges, hogy a GDP fél százalékára rúgó mostani megszorító csomag – meg ami még jöhet, ha ez nem lenne elégséges – az árszintet felfelé nyomja. A lakossági kiadásnövekedés egy része pedig meg sem jelenik az inflációs indexben, az például, ha a hatóságok költségvetési megfontolásokból többet bírságolnak és nagyobb büntetési tételeket szabnak ki, vagy az általuk nyújtott szolgáltatásért többet kérnek. A Magyar Posta nagy tarifaemelése is mutatja, hogy ha állami vállalatnak vagy állami közintézménynek pénzre van szüksége, akkor árat emel (esetleg szolgáltatási minőséget ront, vagy mindkettőt…). 

Az államháztartás tartós és nagyarányú megborulása előbb-utóbb megbosszulja magát. A következmények egyike a valuta gyengesége, a helyi árak növekedése, a drágaság. A gavalléros állami költekezés nyomán az állam bevételi éhsége megnő. Annak egyik, mindenki által tapasztalható következménye az újabb áremelkedés. Az év második fele e vonatkozásban sem lesz unalmas.

LEGYEN ÖN IS ELŐFIZETŐNK!

Szerkesztőségünkben mindig azon dolgozunk, hogy higgadt hangvételű, tárgyilagos és magas szakmai színvonalú írásokat nyújtsunk Olvasóink számára.
Előfizetőink máshol nem olvasott, minőségi tartalomhoz jutnak hozzá havonta már 1490 forintért.
Előfizetésünk egyszerre nyújt korlátlan hozzáférést az Mfor.hu és a Privátbankár.hu tartalmaihoz, a Klub csomag pedig egyebek között a Piac és Profit magazin teljes tartalmához hozzáférést és hirdetés nélküli olvasási lehetőséget is tartalmaz.


Mi nap mint nap bizonyítani fogunk! Legyen Ön is előfizetőnk!