Előrebocsátandó, hogy a magyarországi vállalkozások határon túli befektetései már rég nem számítanak ritkaságnak, és számos üzleti ok van a tőkekivitelre. Gazdaságunk egésze azonban nettó tőkeimportőr, mégpedig a rendszerváltozás kezdete óta. Az akkor még csak lassan megnyíló kelet-közép-európai térségben hazánk egészen kiemelkedő mértékben volt képes nyugati tőkét (és az azzal együtt járó technológiát, menedzseri ismereteket, piaci kapcsolatokat) befogadni.
Mára sok minden megváltozott ezen a téren is; más országok is megnyíltak a tőke előtt. Nálunk a befele irányuló tőkemozgás (’incoming foreign direct investment – IFDI) mérete, földrajzi háttere gazdasági okokból, de mindinkább kormánypolitikai akaratból a legutóbbi időkben jelentősen változik: stagnál a nyugati hátterű befektetések állománya, és gyorsan növekszik az ázsiai országokból jövő tőke aránya.
Fotó: Depositphotos
Különféle motívumok mozgatják az innen kifele irányuló tőkemozgást (’outgoing FDI’, vagy az újabban terjedő, félig szleng szóhasználatban: kifektetést). Ezek mértéke sokkal kisebb az ideirányulónál, de már nem jelentéktelen. Így azok a nagyobb cégek (OTP Bank, Richter, Mol) és a kisebb-nagyobb magyar hátterű vagy itt bejegyzett külföldi tulajdonú vállalkozások, amelyek országhatáraikon kívül nyereségre tesznek szert, osztalékbevételhez jutnak: az ilyen pénzáramlás megjelenik a fizetési mérlegünkben.
Ugyanakkor az európai peremvidék, és azon belül a magyar gazdaság viszonyainak ismeretében extrémnek mondható az újabb kormányzati megrendelés, hogy a profitegyenleg legyen nulla, azaz a magyar(országi) cégek külföldről származó tőkejövedelme legyen akkora, mint amilyen profitra itt tesznek szert a külföldi befektetők. „Mindenkinek van egy nünükéje, nekem ez a profitegyenleg” – mondta Orbán Viktor idén egy kamarai rendezvényen, hozzátéve azt a többször elmondott óhaját, hogy a külföldiek az itt megtermelt profitot ne vigyék ki.
Nem ez az egyetlen irreális politikai deklaráció („legyen az ország Európában az első ötben stb.”); azon már leginkább csak derül az ember, hogy kit és mikor ér utol vagy hagy le majd egyszer, valamikor talán az ország. A Magyarországról kifele irányuló tőke és a tőkeexporttól várható nagyarányú kinti jövedelem sürgetése viszont újabb vízió, aminek érdemes megnézni az összefüggéseit, és megtippelni, hogy mi állhat a nyilvánvalóan nem teljesülő törekvések mögött.
A be- és kifele irányuló tőkemozgásokról
A határokon túli tőkemozgások szakmai alap-összefüggései világosak és egyértelműek, noha a populista politikusok, közírók gyakran nem értik meg a kölcsöntőke fogalmát, annak jövedelmét, a közöttük fennálló kapcsolatot. Érdemes azt röviden összefoglalni.
Ha egy ország gazdasági szereplői külföldről hitelt vesznek fel, vagy az adott gazdaság valamelyik ágába közvetlen befektetés (FDI, a nálunk bevett szóhasználat szerint ’működőtőke’) érkezik, vagy pedig külföldiek a helyi tőzsdén értékpapírt vesznek portfólió-befektetőként, akkor a befogadó gazdaság tőkeállománya megnő. Annak hatására a gazdasági teljesítmény (GDP) és a foglalkoztatás emelkedik, az állam is juthat többlet adóbevételhez. Sok más hatással is jár a pénzmozgás, például erősödik az árfolyam, amikor a külföldi befektetés megérkezik.
Ezen közben a tőketulajdonosok tőkejövedelemre tesznek szert: a hitelező bank kamatjövedelemhez, a befektető pedig – a társasági adó befizetése után – vállalati nyereséghez jut, például osztalékjövedelem formájában. Az így elért nyereséggel a külföldi tulajdonos adózás után szabadon rendelkezik; e jogát garantálja az, hogy Magyarország a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), valamint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) tagja, az uniós jogharmonizáció révén a tőkeműveletre is nyitott gazdaság. A külföldi befektető alapesetben repatriálja (hazautalja) a nyereségét, kamatjövedelmét, mint ahogy a magyarországi cégek is természetszerűen ezt teszik. De ha egy üzleti szereplő talál további profitábilis befektetési lehetőséget a célországban, akkor az újrabefektetés mellett is dönthet.
A kevésbé fejlett, szerény belső megtakarításokkal bíró országok jellemzően nettó tőkeimportőrök. Ez a magyar helyzet, mint a térség összes volt tervgazdaságában is, aminek következményeként a folyó fizetési mérlegben a ’jövedelmek’ soron rendszerint jelentős negatív szám található.
A gazdasági kérdésekben járatlan politikus felpanaszolhatja, hogy „a külföldiek kiviszik a profitot”, de ez leginkább csak politikai hangulatkeltés. Nyilvánvaló ugyanis, hogy jelentős tőkebevonás (legyen az adósságot növelő, mint a hitel, vagy adósságot nem keletkeztető, mint az FDI) sikeres működés esetén jövedelmet hoz, és így kiérdemelt tőkejövedelem keletkezik. Antikapitalista ideológia szerint lehetséges minden tőkejövedelmet a kizsákmányolásnak betudni (persze akkor a hazai tőkésekre is kizsákmányolóként néz a szélsőbalos aktivista), de polgári társadalomban a kölcsönadott megtakarítás utáni kamatjövedelem vagy a kockáztatott beruházás utáni vállalati nyereség ugyanúgy jogrendileg védett kategória, mint az alkalmazottak megdolgozott munkajövedelme.
A vállalati nyereségnek és az azzal való szabad rendelkezésnek negatív morális színezetet adni fals dolog. Különösen akkor, ha ugyanaz a politikus tőkekivitelre biztatja a magyarországi gazdasági szereplőket. Azok ugyanis szintén a jövedelem, mégpedig az otthon elérhetőnél nagyobb profit reményében lépnek külső piacra.
Még pikánsabb a „külföldi tőkések megszedik magukat nálunk” kiszólás, amikor ugyanazon kormány nagy kedvezményekkel csábít külföldi cégeket itteni befektetésre, feldicsérve az itteni úgymond kedvező gazdasági klímát (értd: profitábilisan lehet nálunk tevékenykedni) és az előnyös adószabályokkal reklámozza Magyarországot: ami más szóval azt fejezi ki, hogy az itt megszerzett profitból nem kell nálunk sokat adózni.
A különös ideológiai torzulásokon és a zavaros politikai deklarációkon túllépve érdemes leszögezni, hogy üzleti megfontolásokból, különféle indokokkal ma is élénken zajlik a tőkék ki- és belépése nálunk, mint minden nyitott gazdaságban. És valóban a kilépés, azaz a tőkeexport sem ismeretlen a magyarországi szereplők között: jelentős kör exportál tőkét, még ha nemzetgazdasági méretekben a kivitel sokkal kisebb, mint amekkora a tőkeimport. Így áll elő az, hogy keletkezik a magyar gazdasági szereplőknek külső (és hazahozott) tőkejövedelme, noha az arányait tekintve az nagymértékben elmarad a miniszterelnöki „nünüke” szerinti egyensúlytól.
Nézzük az utóbbi évek folyamatait!
A vállalati nyereségegyenleg alakulása
Forrás: MNB.
A kép elég világos: a már évtizedek óta nálunk felépülő külföldi hátterű tőkeállomány – évente hullámzó mértékben – jelentős befektetői jövedelmet hozott a tulajdonoknak. Hogy sok-e az évi kettő és tíz milliárd euró közötti mértékű innen kivitt profit, azt nem lehet leolvasni az adatokból, mert ahhoz ismerni kell a befektetett, munkára fogott tőkeállomány nagyságát: nyolcvan-száz milliárdos FDI-állomány mellett szokásos üzleti megtérülési rátával számolva nem látszik túlzónak a kiáramlás trendértéke. Az is leolvasható, hogy újabban évi kettő-hárommilliárd eurónyi profithoz jutnak külföldön a magyar(országi) „kifektetők”.
De a mérleg nem meglepő módon továbbra is negatív: mértéke az utóbbi tíz évben a GDP mintegy 5 százalékára rúg (a grafikon jobb oldali tengelyén látható). Ezt kiegyenlíteni a belátható évtizedeken belül lehetetlen, sőt értelmetlen is lenne – erről később.
Az itteni adatok forrása az a nemzeti banki elemzés, amely egyébként sok vonatkozásban kritikus a kormány (pontosabban a Nemzetgazdasági Minisztérium) által közzétett fejlesztési koncepcióval szemben. A roppant különös magyar iparpolitika központi eleme az ázsiai hátterű nagy tőkeigényű (és nyersanyag-, valamint vízigényű) beruházások idevonzása, komoly szubvenciók (és/vagy adókedvezmények) mellett. Az ilyen extenzív növekedési pálya hatalmas veszélyeiről e rovatban magam is írtam; ide tartozik az a vonatkozás, hogy a kínai, koreai tőkebehozatal a termelés felfutását követően profitot fog eredményezni, ami idővel szükségszerűen megnöveli a kifele irányuló profittranszfert, nünüke ide vagy oda.
Magyarországon az elmúlt évtizedek alatt igen nagy tőkeállomány épült fel külföldi tulajdoni háttérrel (a magyar GDP megtermelése mintegy fele ilyen cégeknél történik), így érthető és természetszerű, hogy komoly nemzetgazdasági méreteket ölt a külföldi tőkének járó, azt kiérdemlő jövedelem („profit”). Az újabb – eszerint politikailag „barátibb” – tőkeimport tartósítja a folyó fizetési mérleg vállalati jövedelmi során a negatív előjelt.
A folyó fizetési mérlegben megjelenő adatok sokféle tényező eredőjét mutatják: mekkora volt egy adott esztendőben az elért nyereség a külföldi ellenőrzés alatt állónak minősíthető vállalkozásoknál (vannak válságévek és konjunkturális esztendők), mennyi adót fizettek (másfelől: mekkora adókedvezményt esetleg szubvenciót kaptak), mikor utalják haza, vagy mekkora részt forgatnak vissza. Ez nyilván bonyolult számviteli-statisztikai ügy, de az ábra eléggé világosan mutatja, hogy a tőkejövedelmeket tekintve a magyar (és persze szlovák, román, cseh) fizetési mérlegben van és lesz is egy komoly negatív tétel: az elmondottak szerint a magyar GDP-hez mérve a négy-hat százalékos tartományban mozog.
Ez a „profit” (adózott tőkenyereség) azonban nem áldozat vagy veszteség a recipiens ország részéről, mint ahogy a mi esetünkben sem. Logikus következménye annak a tőkeimportnak, amely a velejáró technológiai, menedzsment, piacszerző hatásokkal együtt megnyilvánul a magyar gazdaság mai teljesítőképességében.
Elérhető-e a nullás profitegyenleg, a politikusi „nünüke”? Belátható időn belül nem. Gazdaságtörténeti pályákról van itt szó: a fejlett, magországok, amelyek akár évszázadok óta tőkét exportálnak, ezen a fizetési mérlegsoron tartós és jelentős többletet regisztrálnak, mint a brit, holland esetben. Ugyanakkor a külföldi tőkét igénylő és azt sikerrel vonzó „feltörekvő /emerging/” gazdaságok esetében ez a sor negatív. De a fizetési mérlegük egésze ettől nem lesz szükségszerűen deficites, mert a tőkeimporttal megtolt gazdaság a külkereskedelmi mérleg soron szisztematikus többletet ér(het) el. Ám az is lehet, hogy más jövedelmi soron jelenik meg egy pozitív szám: ahonnan sokan mennek vendégmunkásnak külföldre, ott nagy lesz az idegenben megszerzett munkajövedelmek hazautalása: erre a környezetünkben példa Szerbia, Horvátország, Románia. De a magyar munkavállalók százezrei is milliárd eurós nagyságrendben utalnak haza a kinti munkajövedelmükből. (Fura lenne, ha egy osztrák vagy német populista politikus szóvá tenné: „a külföldiek kiviszik a pénzt az országból”).
A nyitott piacgazdaságban ismert, megszokott, természetesnek mondható gazdasági, pénzügyi folyamatokról van tehát szó, amellyel a felelős politikusnak valamelyest tisztában kellene lennie.
Van-e, lehet-e tényleges gazdasági következménye a fizetési mérleg tőkejövedelmi sorának a kiegyensúlyozását sürgető miniszterelnöki akaratnak?
Sajnos láttunk már bőven példát arra, hogy a voluntarista mondást az állami hivatalok vagy a politikára figyelő állami cégek, sőt formailag magánvállalatok (erős kormányzati kapcsolatokkal) végrehajtandó instrukciónak veszik. Itt is előfordulhat szolgai igazodás. Bár talán a magyar gazdasági szereplők többsége a külföldi befektetésre készülve alapvetően piacszerzési, volumen-növelési és egyéb üzleti szempont alapján dönt, legfeljebb majd a hazai kommunikációjában udvariasan visszaigazolja a politikusi jótanácsot, buzdítást.
De létezhet egy másik olvasata a politikai megrendelésnek, amely kockázatosabb és potenciálisan káros következményeket sem zárhat ki. Az egymás utáni Orbán-kormányok igenis exportáltak tőkét, főként a szomszédos országokba, de nem elsődlegesen profitszerzési céllal; inkább befolyásszerzés, hatalmi pozícióépítés szándékával vásároltak ingatlant, médiát, sportklubot, földtulajdont. Olyan állami projekt is megjelent, amely mögé nehéz a nyereséges működtetés szempontjait elképzelni: ilyen a tengeri kikötő (itthon pedig a légikikötő). Állami (politikaközeli) bank nyújtott hitelt más ország politikailag exponált szereplőjének.
Az ilyen ügyeknek híre megy. Így nem csoda, hogy amikor magyar hátterű beruházó feltűnik a környező országokban vagy akár távolabb (Spanyolországban), már megszólal a biztonsági vészcsengő, hogy valami indirekt politikai beavatkozásra készül-e a magyar kormányzat.
A mostani látványos kínai barátkozási fordulattal még nagyobb nemzetbiztonsági kockázat fűződhet a magyarországi hátterű cégek külső terjeszkedési kísérleteihez. Elvileg nem lehet kint tartani a magyar hátterű üzleti vállalkozásokat az uniós tagállamokban, OECD-tagországban, de más államok is aktivizálhatják a versenyfelügyeleti eszközeiket, főleg pedig a nemzetbiztonságiakat.
Az üzleti álca mögé bújó magyar kormánypolitika megnehezíti az egyébként normális, természet szerinti magyar tőkeexportot is. Különösen nagy veszélynek teszik ki Magyarország megítélését, ha vitatott balkáni vagy egyéb problematikus térségi projektek kapcsolhatók a magyar államhoz. Azt már mondani sem kell, hogy a politikailag motivált befektetések esetén kisebb szokott lenni a profit, mint ha bona fide üzleti befektetésről lenne szó.
