Néhány hete, időben egymáshoz közel jelent meg két, rangos nemzetközi tudományos folyóiratban egy-egy, orvosi kutatással kapcsolatos közlemény, a Sidney-i (Ausztrália) és a San Diego-i (Kalifornia, USA) egyetem tudósainak kutatásáról, amelynek látszólag nem sok köze volt egymáshoz, pedig nagyon is volt. Mi több, még a tavaly fizikai Nobel-díjjal jutalmazott Krausz Ferenc kutatásához is.
Az orvosi kutatásokról, illetve a kutatások eredményeiről szóló beszámolók szerint a mai emberiséget legjobban fenyegető (és a legmagasabbak közé tartozó halálozási aránnyal járó) betegségek egyelőre gyógyíthatatlanok, legfeljebb az e betegségekben szenvedők életét tudja az orvostudomány mai állapotában meghosszabbítani. Ez a két betegség a kettes típusú diabétesz (cukorbaj) és a tüdőrák. Természetesen van még néhány hasonló, egyelőre véglegesen nem gyógyítható betegség, de most az említett kettőben értek el (akár áttörésnek is nevezhető) előrelépést.
A diabétesz (akár egyes, vagy kettes változata) azt jelenti, hogy az emberi szervezetben a glükóz-feldolgozásnak valamilyen zavara jelentkezik. Glükóz a sejtek működéséhez szükséges. Ez a zavar többnyire inzulin-hiányból adódik, vagy abból, hogy a sejtek nem tudják befogadni az inzulint, amelyet a hasnyálmirigy termel. Gyakran a kettő együtt jár. A gyógymód mostanára egyértelmű: inzulint kell a szervezetbe juttatni. Ennek világszerte ismert és elterjedt formája az inzulin-injekció, amit a diabéteszes emberek akár maguk beadhatnak sajátmaguknak, otthon, munkahelyen, utcán, bárhol, ahol és amikor szükséges. Csak hát… állandóan szurkálni kell magukat. Persze feltehetnénk a kegyetlen kérdést: Mi a jobb? Az önszurkálás, vagy az önpusztíítás?
Fotó: Pixabay
Tegyük hozzá: mind a diabétesz, mind pedig a tüdőrák fenyegetésével élő embertársaink nem tudnak, vagy nem akarnak lemondani szenvedélyükről a (túl) evésről és a cigarettáról. Lelkük rajta. Meg persze az egészségük. Azt tesznek a testükkel, az egészségükkel, az életükkel, amit akarnak. Kivéve persze, ha lezuhan velük a repülőgép, vagy a zebrán halálra gázolja őket egy közveszélyes őrült. Ami persze makkegészséges, vagy fegyelmezett, a betegségükkel küzdő emberekkel is megeshet.
Mi most inkább térjünk vissza (virtuálisan) Sidney-be, ahol az ottani egyetem és az egészségügyi központ tudós kutatói a nanotechnológia segítségével kifejlesztettek olyan gyógyszert, amely az inzulint tabletta formájában bejuttatja a szervezetbe. (A nano- igen apró méret: az emberi haj körülbelül 80–100 000 nanométer vastag.) A nanotechnológia eredetileg a fizikai és kémiai tudományokban folyó kutatásokkal volt kapcsolatban, legújabban az orvostudományi kutatásokban van egyre nagyobb szerepe. Nagyon gyorsan fejlődik, és már látszik, hogy a jövő egyik nagy ígérete.
Itt jön be a képbe Krausz Ferenc és társainak Nobel-díjas kutatása: ők ugyanis az elektronok állapotváltozásait vizsgálták (az elektronok ugyanis az atomok és molekulák viselkedését befolyásolják). Iskolai tananyag, hogy az elektronok mekkorák, de az talán kevésbé, hogy milyen gyorsan mozognak: feladatukat néhány attoszekundum alatt végzik el. Az attoszekundum már (vagy még) nem iskolai tananyag: az attoszekundum a másodperc milliárdod részének milliárdod része, ebben az időszűkületben megfigyeléseket végezni és eredményt elérni: no ez a Nobel-díj előzménye. Valamint annak a tudatosítása, hogy a tudományokban (mindenféle-, fajta-, rendű-, és rangú tudományban) milyen fontos lépések sorozata a dolgok legmélyére hatolni, az atomi méreteknél is nagyságrendekkel kisebbekig - annak érdekében és céljával, hogy értsük és megértsük a világot és benne önmagunkat.
Sidney-ben tehát megtették a nagy lépést a gyógyszer-engedélyeztetés felé. Közzétett tanulmányuk szerint nemcsak a laborkísérletekben bizonyosodtak meg elképzelésük helyességéről és alkalmazhatóságáról, hanem állatkísérletekkel is alátámasztották azt. Az ő elképzelésük lényege az volt, hogy az inzulint (fogalmazzunk így) tabletta formájában juttatják el a rászorulók szervezetébe. Ami nemcsak szúrásmentes módszer, hanem a szó szoros értelmében célirányosabb is. Az emberi szervezetbe injekcióval bekerülő (felkarba, combizomba, hasfalba injektált) inzulin nem ellenőrizhető módon kerül a sejtekbe. Míg a szájon át, tabletta formájában inzulint tartalmazó kapszula belsejében nanobiorobotok vannak, amelyek helyettesítik a hasnyálmirigyből a sejtekhez nem eljutó inzulint.
Ehhez arra van szükség, hogy a nanobiorobotokat körbefogó védőpajzs (a kapszula borítása) a lenyelés után sem a nyállal, sem pedig a gyomornedvekkel érintkezve ne oldódjon fel. Vagyis őrizze meg a beltartalmát. Egészen addig, amíg el nem jut a májig, amely az emberi szervezet legnagyobb és legfontosabb szűrője. Vagyis méregtelenítője. A májban levő enzimek viszont már le tudják bontani a nanobiorobotok védőburkát, és amikor találkoznak a benne levő inzulinnal,akkor azt barátként ismerik fel (hiszen egészséges szervezetben a hasnyálmirigy először a májba küldi az általa termelt inzulint) és onnan természetes módon és szabályozott mennyiségben kerül a vérárammal a sejtekhez.
A San Diego-i egyetemen ugyancsak nanobiorobotokat vettek igénybe a probléma megoldásához, noha éppen ellenkező előjellel. Itt az alapkérdés más volt. A cukorbetegséget ugyanis még kezdeti stádiumban is ki lehet mutatni a vérből. Rendszeres szűrővizsgálatokkal megelőzhető a súlyosabb stádiumba való fordulása. Tüdőrák esetében ez másképp van. A korai stádiumot még rendszeres röntgen-átvilágításokkal sem mindíg lehet felfedezni, legfeljebb CT-, vagy MRI-vizsgálatokkal. Alapos gyanú nélkül azonban általában nem szoktak ezekre beutalót adni az orvosok. Őszintén szólva nem olcsó mulatság egyik sem. Amit az állami egészségügyben a hosszú várakozási idővel kell megfizetni.
A tüdőrák tehát szép, csendben, alig észrevehetően terjeszkedik. Általánosan elfogadott orvosi vélemény szerint még normális, egészséges emberi szervezetében is léteznek daganatsejtek, amelyeket az immunrendszer felismer és elpusztít. Amikor azonban – mondjuk mutációval – láthatatlanná lesznek az immunsejtek számára, akkor alkalmasint gyors burjánzásba kezdenek. Addig még nem, de ekkor már a szűrővizsgálat felfedezi ezeket. Ha ez idejekorán történik, akkor még van esély a beavatkozásra. Ha nem, akkor elindul az áttételeződés, és ez már visszafordíthatatlan folyamat.
A San Diego-i kutatók a már észlelhető, de még az áttét előtti időszakra specializált módszert dolgoztak és kísérleteztek ki. Ennek az a lényege, hogy a zöld algákból álló nanobiorobotokat belégzéssel juttatták el közvetlenül a tüdőbe. Ugyanis ha tablettaként lenyeletik a célszeméllyel, akkor mind a gyomorban, mind a májban, mind a vékonybélben olyan, feltételezhető változtatásokon menne keresztül, amely bizonyára megváltoztatná a hatását. Márpedig rák esetgében effélét nem szabad kockáztatni. No és persze minek is, amikor a nanobiorobot közvetlenül eljuthat a tüdőbe. A kutatók azért választották a zöld algákat, hogy azok vigyék a rákos sejtek működését gátló hatású anyagot a tüdőhólyagocskákba, mert ennek a természetben található biológiai szállítóeszköznek nagyon jó az anyag-megtartása: csak akkor engedi el, amikor a meghatározott célhoz ér. A laborkísérleteket követően az állatkísérletek is bizonyították a módszer hatásosságát és jöhet a következő lépés: az emberen történő kipróbálás, majd az engedély. A gyógyszergyárak már térdelőrajtban vannak.
Fontos hangsúlyozni: ez a megoldás nem gyógyítja ki a pácienst a rákból, csak megakadályozza annak továbbterjedését és így meghosszabbítja a rákos beteg életét. Alkalmasint addig, amíg a kutatás meg nem találja a mindenfajta rák ellenszerét. Ezek után érdemes elgondolkodni azon:
jó dolog-e kicsinek lenni? Mondjuk, legalább nanoméretűnek. Nem másért, csak hogy jobban értsük a világot, és benne önmagunkat.
