Az Európai Unió gazdasága az Eurostat által összegzett nemzeti adatok alapján 2022 végén elkerülte a recessziót. Ezzel a korábbi várakozásokat felülmúló gazdasági teljesítményt nyújtott, a sokféle külső gond és kihívás ellenére.
Egyben az EU egésze az inflációs csúcson is túljutott a múlt év végén. Ez a csúcs azonban magasabb lett, mint azt egy éve lehetett várni, és az inflációs hullám is tovább tartott a jegybankok által előre jelzettnél. Ezért is van az, hogy nem mindegyik központi bank jelentette be mostanáig megkezdett kamatemelési folyamatának lezárását. A nekünk fontos cseh, lengyel, román jegybank viszont már gyakorlatilag megállt a kamatemelésben, és idővel az lesz a kérdés, hogy a hazai dezinflációs folyamatokat náluk mikor követi a jegybanki kamatok mérséklése.
Ebben az európai környezetben érdemes értelmezni a magyar gazdaságról közzétett (előzetes) GDP-adatokat. A KSH jelentése szerint a tavalyi év negyedik negyedévben az előző negyedévhez viszonyítva 0,4 százalékkal csökkent a gazdaság teljesítménye. Mivel a tavalyi harmadik negyedév is csökkent a megelőző trimeszterhez képest, így előállt az helyzet, amelyet az amerikai konjunktúraelemzői gyakorlatban recessziónak neveznek: két egymást követő negyedévben mérséklődik a GDP negyedév/negyedév mutatója.
És valóban, technikai vonatkozása is van az ügynek, mert a gazdasági teljesítmény negyedéves változását nem is annyira egyszerű mérni: a nyers adatokat tisztítani kell, a szezonalitással is kell kezdeni valamit, havonként eltérnek a ledolgozott munkanapok. Ezek a tényezők kismértékű növekedés-csökkenés idején képesek előjelben is befolyásolni a hivatalos eredményt. Érdemes megemlíteni, hogy a tavalyi harmadik negyedévnek az előző háromhavi GDP-hez mért szintjét a KSH az ősszel még mínusz 0,4 százalékra jelentette, de a mostani újabb adatközlés során a felülvizsgált adat mínusz 0,7 százalékra módosult.
A gazdasági szereplők többségének és főleg a lakosságnak a négy vagy hét ezrelék ügye nem sokat számít.
Ami fontos: a „kis recesszió” még nem visszaesés, és pláne nem válság.
Az utóbbit különösebb technikai számítások nélkül érzik az emberek, mert olyankor megszaporodnak a cégcsődök, eltűnnek az új állást hirdetők, a megnő a munkanélküliek száma.
Mi itt nem tartunk 2023 elején. A magyar cégek számára az energiaárak drasztikus megemelkedése volt a legnagyobb sokk 2022-ben, a bajok listáján az év második felében a szakemberek hiányát némileg kevesebbszer említik, mint egy félévvel vagy évvel korábban; a harmadik helyre feljött az árfolyam problémája, és kezd előbbre kerülni a kereslethiány. A háztartások életét a kurtán-furcsán véget érő rezsitarifa-rögzítés rázta meg leginkább a tavalyi esztendő második felében, valamint az egész évre jellemző élelmiszerár-drágulás – de nem a foglalkoztatási helyzet érzékelhető romlása. Ezért is mondható el, hogy ez „csak” recesszió, noha 2023 elején közzétett magyar adatok az uniós viszonyokhoz képest valóban árnyalatnyilag negatívabb képet mutatnak.
Hazai dolgaink ugyanis sok fontos vonatkozásban eltérnek az európai tendenciáktól, miközben persze a nagy folyamatok egyaránt kihatnak ránk is. Így a 2020-es nagy leállást követő 2021-es újraindulás nehézsége, a termelési láncolatok gondja, az energia világpiaci drágulása, amely 2022 elején új lökést kapott az orosz invázió nyomán: ez mind közös. De a 2022 tavaszi választást megelőző adócsökkentés és állami kiadásnövekedés már speciális magyar tényező: mindkettő felfele vitte az amúgy is lendületbe jött inflációt, ám átmenetileg megnövelte a makrogazdasági keresletet és így a kimutatott GDP-t – amíg a büdzsé hiánya bírta. 2022 nyaráig bírta. Onnantól viszont elkezdődött a megszorítás: adóemelések (szokás szerint a vállalati körre kirótt külön nyereségadók formájában), rezsitarifa-emelés, állami beruházások leállítása-befagyasztása.
Így áll elő az a helyzet, hogy a magyar GDP 2022-ben 4,6 százalékkal meghaladta az előző évit. Ám ez két nagyon eltérő félévet takar: az első hat hónapban 7 százalékos növekedés 2021 első félévéhez mérve, majd az év második felében a gazdasági teljesítmény mérséklődése. Emiatt nem kell különösebben meghajlítani az igazságot, amikor a hivatalos propaganda a magyar gazdaság ragyogó válságálló-képességéről beszél – a csaknem öt százalékos tavalyi éves GDP-növekedés alapján az akár igaz is lehetne: a megelőző évtized magyar gazdasági növekedésének átlaga 2,9 százalék, ahhoz mérve ez nagyon is rendben levőnek látszik.
Az év második felében fellépő magyarországi recessziót és az előttünk álló kiigazítási szakasz gondjait persze már nehéz lenne hihetően ráfogni a „brüsszeli szankciókra”.
És itt kezdődnek az igazi kérdések. Az egy évvel ezelőtti nagy lakossági vásárlóerő-növelést, a vállalati és állami beruházási aktivitást mostanra megette a fogyasztói és termelői árak megemelkedése: a magyar infláció, és ettől nem függetlenül a kamatszint európai csúcsot dönt. Ilyenkor merül fel: ki lehet-e lépni a recessziós szakaszból, vissza a szerény, de fenntartható növekedés pályájára, vagy tartósabbá válik a nulla körüli-alatti „növekedés” meg még infláció is?
Ez valóban nagy kérdés, hiszen az elnyúló recesszió már nagyon is érezhető stagnálássá válhat. Alig-növekedéshez viszont nem kell több munkáskéz, legalább is nem minden ágazatban: stagnálás idején megnő a munkanélküliség - mint ahogy már most is egy árnyalattal a korábbi fölött van. Tartós recesszió idején talán a kritikus területeken (autóipar, köztisztaságiak, ápolónők) megadják az inflációt meghaladó mértékű béremelést, de sok más ágazatban vagy nincs erős alkupozíciója a munkavállalónak, vagy maga a munkaadó lesz képtelen reálértékben növelni a béreket.
Most mind a recesszióhoz, mint a pénz értékvesztéséhez kérdőjelek tapadnak nálunk. A magyar infláció némileg másként alakul, mint az EU többségében: itt jóval magasabb szintre jutott már eddig is, és tovább tart a kétszámjegyű ütemű pénzromlás. Az pedig kíméletlenül visszafogja a lakossági fogyasztás reálértékét. A világpiaci energiaárak mérséklődése és az élelmiszerárak várható stabilizálódása nyomán a háztartások talán kevesebbet szenvednek idén az ár-mizériától, mint tavaly - de a maginfláció rekordmértéke januárban (25 százalékos szint) azt mutatja, hogy minálunk az infláció mostanra szétterült, kiterjedt a szolgáltatásokra is.
Így viszont biztosra vehető, hogy a lakossági vásárlóerő ebben az inflációs környezetben csökkenni fog az év során.
Ezzel együtt az ismert kutatóintézeti és egyéb politikailag nem motivált előrejelzések 2023-ra csak mérsékelt GDP-visszaesést (vagy ami majdnem ugyanaz: mérsékelt emelkedést) jeleznek. Azzal egy nemzetgazdaság egy évig együtt tud élni. Aggasztóbb, ha valami oknál fogva az output erőltetett emelésének taktikájához térne vissza a kormányzat. Bizonyos kormányzati szegmensben ennek vannak jelei. A gazdaságfejlesztésért felelős miniszter például a recesszió elkerülését elsődleges célnak nevezte meg; más tónusban szólt a gazdaságpolitikáról, mint a pénzügyminiszter vagy különösen a jegybankelnök.
A technikai recesszió elleni fellépés nem eleve magától értetődő. Elkerülni, lehetőség esetén, a mély visszaesést kell; a recesszió viszont alkalmazkodási szakasz, amelyre túlfűtött gazdaságban szükség van. Ami nagyobb gond: gazdaságélénkítés eszközeként a hazai kamatszint leszállítását, és újabb nagy külföldi, keleti befektetők bevonását emlegeti a miniszter.
Mindkét irány kockázatos, sőt hátrányos a magyar gazdaságra nézve. Az MNB által igen magasan tartott kamatszint (jelenleg 18 százalékon fogad be rövidtávú forrást a jegybank) kétségkívül visszafogja a gazdasági növekedést – viszont a mai politikai viszonyok között csak ez az áron tartható fent a forint elfogadható árfolyama. A kamat az MNB egyetlen erős eszköze, és bár igaz, hogy az effektív kamat mértéke kétszeres a térség országaihoz mérve, de ezek szerint így lehet ellensúlyozni a magyar állami kockázat adott szintjét. Korai kamatcsökkentés (vagy újabb kockázati leminősítés) esetén a forint árfolyama visszagyengülne, újabb lökést adva a magyar inflációnak.
A másik vélt kitörési irány nem aznap, de bizonyos időn belül idéz elő komoly bajokat. Tudni kell, hogy a magyar ipar részaránya az országos energiafogyasztásban 2020-ban (amiről ellenőrzött adatok vannak) nagyobb lett, mint volt 2010-ben: ez egyedüli Európában, hiszen máshol a technológiai haladás nyomán az ipari energiafajlagosok szépen javultak.
Miután pedig importfüggő ország vagyunk, a többlet-energiát importálni kell – jórészt orosz relációból. Az importfüggőség már önmagában gond, az orosz kitettség különösen az. De azt sem lehetne javasolni, hogy reménybeli új nagyipari kapacitásokra tekintettel a többlet energiaigényt hazai termelésből próbálják fedezni, amire pedig van is hajlandóság a kormányzat részéről.
A jelen helyzet attól alakult ki, hogy nagymértékben telepedtek le nálunk olyan iparágak, amelyeknek gáz-, olaj-, áram- és vízfogyasztása kiemelkedően nagy. Ez a helyzet az autóabroncsgyártással, az akkumulátorgyárakkal. A Debrecenben építendő kínai akkumulátorgyár a maga vegyipari, fémipari műveleteivel különösen sok olajat, földgázt, vizet és hét vagy nyolcezer munkást igényelne: e négy tényezőből egyik sincs meg Debrecenben. De ha megteremtenék is: az ilyen ipari tevékenységek bővítése a kialakult anyag- és energiaigényes struktúrát tovább erősítené.
Vajon nem állítható-e jóhiszeműen, hogy bár nagy az energia- és anyagimportja (és van bizonyos környezeti kockázata) az ilyen gigaprojeknek, ám ezen az áron fenntartható a GDP növekedése, ami a teljes foglalkoztatáshoz, a jövedelmi felzárkózáshoz és egyéb nemes célokhoz szükséges? Sajnos, ilyen úton, ezen az áron nem fog menni a jövedelmi felzárkózás, amint erről már itt szó esett.
Az összeszerelő nagyüzemek letelepedése természetesen jelentősen megnöveli a magyar(országi) kivitel mértékét, hiszen az akkumulátorokat, járműabroncsokat teljes mértékben exportálják. Most tegyük félre, hogy különösen az előbbinél súlyos gondokat okoz idővel az eladott véges élettartamú termék begyűjtés, visszaszállítása, és a hulladékkezelés, amely az előállító kötelezettsége. Az ilyen gyár természetesen nagyon megnöveli a magyar behozatalt is. De mi lesz a GDP-vel? Az új gyár termelése a magyarországi bruttó hazai terméket, amint a neve is mutatja, az itteni hozzáadott értékkel növeli: a foglalkoztatott magyar és nem magyar munkások bére, a cég profitja, a helyi és országos adók.
Ennyire anyag- és energiaigényes gyártás esetén azonban az élőmunka aránya nem túl nagy, így a bruttó termelési értékhez mérve nem lesz hatalmas növekedés a magyar GDP-ben. Több ezer ember esetén természetesen az ipari átlagbérrel számolva így is jelentős összeg áll elő – noha annak egy része a vendégmunkások jövedelme, az pedig a magyarországi GDP-adatba beszámít, de a magyar nemzeti jövedelmet csak a nálunk elköltött jövedelemrész növeli, a többit majd hazautalják. (A Debrecenbe tervezetthez hasonló, bár ennél jóval kisebb németországi gyár esetében a kínai munkaerő csaknem fele a foglalkoztatottaknak). A külföldi tulajdonos profitja is szerepel a magyar GDP-adatban, de az nyilvánvalóan nem része a magyar nemzeti jövedelemnek (GNI).
Azt viszont még növeli a vállalati nyereségadófizetés, mint ami a magyar állami bevétel; sajnos ugyanúgy az is igaz, hogy a cégnek adott szubvenció a mi nemzeti jövedelmünket apasztja.
Nem egyszerű, és nehezen átlátható számításokkal lehetne csupán megállapítani, hogy egy ilyen gigaberuházás, amelynek egyedi szabályozása nagyon eltér a magyar szokásos üzleti viszonyoktól, vajon mennyivel növeli a magyar GDP-t, a GNI-t, az itt elköltött jövedelmeket. Elvárható lenne, hogy egy ekkora ügyben alapos nemzetgazdasági elemzés készüljün, már csak azért is, mivel az adott esetben az újsághírek szerint 300 milliárd forintot meghaladó adófizetői pénz jutna a befektetőnek: az nem növeli, hanem értelemszerűen csökkenti a magyar nemzeti jövedelmet – feltételezett hosszabb táv előnyök fejében.
Ez az eset rávilágít arra, hogy a kiválasztott üzleti köröknek adott nagy támogatás révén idehozott montre beruházások nem adnak választ a magyar gazdaság sokféle növekedési-fejlődési gondjára. Sőt tovább merevítik a gazdasági szerkezetet, és ezzel még inkább kiteszik az országot azoknak az árjellegű, ellátásbiztonsági (és esetleg geopolitikai, biztonsági) kockázatoknak, amelyek az amúgy sem erős dinamikájú magyar gazdaságot már egy ideje fékezik a fejlődésében. Ezek az igazi veszélyek, nem pedig a korrekcióként fellépő recessziók.
