Amikor kijöttek a 2023-as év második negyedéves adatai a bruttó hazai termék (GDP) alakulásáról, túlzó értékelések jelentek meg a címlapokon. Valóban nem mutat jól, hogy 2022 Q2 bázisán (szezonálisan és naptárhatással kiigazítva) 2,3 százalékkal kisebb a GDP mutató. A bázis azonban roppant különös volt. 2021 végétől dőlt a pénz a háztartási szektorba (nagyon egyenetlenül ugyan az adókedvezmények, minimálbéremelések, ágazati kiemelt juttatások révén), nagy összegek jutottak az üzleti szektorba – szintén meglehetősen egyenetlenül, és folytak nagy állami beruházások is. A költségvetési élénkítés nyomán roppant nagy lett a magyar gazdaság belső felhasználásának a növekedése 2022 elején. Az viszont – amellett, hogy súlyosan lerontotta a külső egyensúlyi mutatókat, és a legérzékenyebb pillanatban rágyorsított az inflációra – tudhatóan átmeneti, instabil helyzetnek számított. A választásokat követően aztán a korrekció lassan elindult, 2022 első félévének 7 százalékos (!) növekedése befékeződött, sőt őszre recesszióba került a magyar gazdaság. Így a nyilvánvalóan túlfuttatott tavalyi viszonyokhoz képest semmiképp sem meglepő a 2023 Q2-es negatív adat.
Az már kellemetlen - és itt valóban csak néhány ezrelékpontos csalódás érte az előrejelzőket -, hogy 2023 első trimeszteréhez képest is mérséklődött a GDP értéke. A mostani előzetes adatok szerint tehát negyedik negyedéve tart a recesszió.
Szögezzük le: a recesszió beállta 2022 második felében nem hatott meglepetésként – várható volt, és az idei folytatásról sem lehetett illúziónk. Akkor sem lenne nagyon más karaktere a mögöttünk hagyott 12 hónapnak, ha a négy negyedévből csak háromban mérnek negatív növekedési ütemet, és 2023 Q2 mondjuk nulla, a mostani 0,3 százalék mínuszhoz képest. Tudjuk, hogy a politikai ciklus miatti túlfuttatásért, mint mindig, az élet benyújtja a számlát.
A nagy kérdés inkább az, hogy mekkora is ez a számla, meddig kell még fizetni. Másképpen: mostantól mi jön?
A válasz latolgatásához tisztában kellene lenni a helyzettel, a négy negyedéves recesszió tényleges okaival, hatótényezőivel, azok további alakulásával.
Ami az okokat illeti, jórészt komolytalan, amit a hatóságok PR-részlegei kiizzadtak magukból: „a háború következményei, a brüsszeli szankciók, a kedvezőtlen külső környezet, meg az, hogy az Európai Bizottság visszatartja a hazánknak járó forrásokat”. Az utóbbi ügyet tegyük félre egy pillanatra; a többiről könnyű belátni, hogy semmiképp nem indokolják a vártnál rosszabb adatokat.
Az orosz agresszió nyomán 2022 februárjától természetesen megnőttek az üzleti-geopolitikai rizikók Európában, de azokhoz – sajnos, mondhatni – lassan hosszászokik a világ. Az orosz piacról való kivonulás végbement, a kieső ukrajnai szállításokat valahogy pótolták az érintett iparágak, Németország és egy sor hasonló adottságú állam hatalmas ráfordításokkal levált az orosz energiafüggésről, a tagországok zöme már nyáron maga mögött hagyta a kétszámjegyű inflációt, az európai turisták ugyanúgy hömpölyögnek az utcákon, strandokon, mintha nem folyna véres háború akár csak néhányszáz kilométerrel arrébb. Magyar-specifikus vonatkozást itt nem lehet felmutatni.
A szankciók a természetükből adódóan hátrányosan érintik a szankcionálókat is, nemcsak a szankcionáltakat – de ezek a hatások is mérséklődnek idővel. Ráadásul Magyarország a lényeges gazdasági korlátozások alól felmentést kapott, és sajnálatos módon nem is tett túl sokat az orosz energiafüggés visszaszorításáért, eltérőn a többi tagállamtól.
A külső gazdasági környezet pedig az előző negyedévhez képest nem romlott, sőt az elemzői várakozásoknál némileg jobban alakult az európai konjunktúra. Talán csak a német ipari viszonyok számíthatnak kivételnek: nem igazán húz az ipar. Az pedig a magyar gazdaság járműipari kitettségén keresztül kihat az ipari teljesítményünkre – ámbár az év első hat hónapjában nem az ipari exportunkkal, mint inkább a hazai kereslettel volt baj. De ez a körülmény nem ad felmentést a magyar ütemcsökkenésre, sőt inkább világosan emlékeztet minket arra, hogy
veszélyes egyetlen nagy partner és annak egyetlen nagy iparága (járműipar) függésében élni. Lényeges tanulság – főként olyan kormány számára, amely rengeteg közpénzt áldoz újabb autóipari karakterű termelések idevonzására.
Az EU-viszony azonban tényleg gond, noha nem az a helyzet, ahogy beállítja a hivatalos propaganda. Nem a Bizottság áll a „nekünk járó” pénzek útjában, hanem a magyar kormány. A Bizottság a tagállami kormányok vezetőiből álló Tanács tavalyi döntése alapján jelenleg igyekszik bevasalni a magyar hatóságok vállalásainak a teljesítését, hiszen addig nem szabadíthat fel forrásokat. A verifikálási folyamat nem zárult le. Megkockáztathatjuk: a Bizottság szakértőire aligha fejtenek ki politikai nyomást a tagállami kormányok a lazább és gyorsabb ügyintézés érdekében, amikor a magyar külügyi apparátus válogatott otrombaságokkal fogad minden megjegyzést a partnerországoktól, miközben a magyar felső politikai vezetés előszeretettel avatkozik be más országok belső ügyeibe. Ami nem új dolog, így volt ez már Le Pen asszony sikertelen kampányának magyar finanszírozásával, legújabban a szlovákiai igazságszolgáltatás kommentálásával.
A lényeg az, hogy nem jók a kilátások a most belátható rövid távon a helyreállítási alap (RRF) támogatási forrásaihoz, kedvezményes hitelrészéhez való hozzáférést és a 2021–2027-es pénzügyi ciklus kohéziós célú támogatásainak lehívását illetően. Ez kétségtelen növekedési hátrány azon tagállamokkal szemben, amelyek konjunktúráját már erősítik az uniós többlet-források.
A mi esetünkben viszont még ennél is fontosabb az ügy, hiszen az új tagállamok között nálunk a legnagyobb az államháztartás GDP-arányos adóssága, és máris nagy ütemben nő a finanszírozás költsége: 2019-ről 2024-re megduplázódik a kamatfizetés hányada a költségvetésen belül.
Ezen túlmenően a magyarországi jogállamisági ügy kimenete ezért is kritikus pontja gazdaságunk finanszírozásának, mert a hitelminősítők a mostani besorolás fenntartásakor feltételezték azt, hogy még az idén meglesz a megállapodás és megindulnak az uniós pénzek. Márpedig a magyar rating így is gyenge; az új tagállamok között a románnal együtt az utolsó helyen állunk.
Az pedig önáltatás, hogy az uniós források esetleges kieséséből fakadó bajok orvosolhatók a közvetlen tőkebeáramlás (FDI) révén. Kormánytagok megszólalásai szerint a korábbinál nagyobb tőkeimporttal fenntartható a gazdasági ütem, és szükség esetén pótolhatók az EU-transzferek. Ez azonban nem igaz. Látszólag összemérhető nagyságokról van szó: 2022-ben a GDP 2 százaléka feletti volt a nettó FDI-beáramlás, és középtávon 2-3 százalék volt az uniós nettó támogatásunk – de a valóság egészen más.
A nagy hangon bejelentett gigabefektetések alapvetően gépek, berendezések behozatalának formáját öltik. Nem készpénz jön be, nem finanszírozási forrás. A nagyméretű projektekhez a magyar kormány ráadásul jelentős támogatással járul hozzá; ha nem készpénzzel, akkor a cég igénye szerinti infrastruktúra megépítésével – ám az a szűkös költségvetési erőforrásokat köti le.
Ebben a helyzetben kellene most megítélni a magyar gazdaság kilátásait. Inflációban továbbra is toronymagasan vezet Magyarország; elsőbbségünket senki sem veszélyezteti ebben az évben. Sajnos, elég valószínű, hogy jövőre sem. A magyar hivatalos előrejelzés, amelyre a 2024-es költségvetés alapul, 4 százalékos növekedést és 6 százalékos éves átlagos inflációt vetít elő. A növekedési tervszám komolyságát eleve megkérdőjelezi az, hogy a 2023-as év lenne annak a bázisa: arra pedig a hivatalos, jóváhagyott tervszám 1,5 százalékos növekedés. Az első két negyedév előzetes adatai alapján teljesen valószínűtlen ekkora gazdasági növekedés az idén – de ilyet komoly elemző nem is állított.
Rejtély, hogy milyen politikai motívum alapján ragaszkodott a kormány ennyire esélytelen tervadathoz.
Az infláció várható lefutásához adnak támaszt az európai adatok, hiszen a dezinfláció máshol már előbb megindult és sokkal jobban halad: már a román vagy a bolgár esetben is faktum az egy számjegyű inflációs mutató. A magyar pénzromlási ütem késve és sokkal magasabb csúcsról tart lefele, de sajátoságokkal.
Ilyen a költségvetés cudar helyzete. A tartósan nagy deficitet már nem lehet kizárólag kiadáscsökkentési döntésekkel érdemben eltolni a tartósan kisebb hiányhányad felé: további adóemelés, állami bevételnövelés is jön majd, különféle ár-emelő következményekkel. Ezzel azonban megint folytatódik a prociklikus gazdaságpolitika: akkor kényszerül rá a kormány a költségvetési szigorításra, amikor a gazdaság dokumentáltan recesszióban van.
De nemcsak a költségvetési politika megy szembe az recesszió mérsékléséhez ajánlott közgazdasági logikával, hanem a monetáris politika is. Szintén kényszerűségből: ha érdemlegesen mérséklődne az effektív jegybanki kamatmérték, akkor félő, hogy arra újabb komoly gyengüléssel reagálna a forintárfolyam. Mert hiába jönnek majd a mostaninál kisebb hazai inflációs adatok, a külföldi és a hazai pénztulajdonosok a sokkal kisebb kockázatú valutákhoz képesti kamatkülönbözetet tartják szem előtt a portfolió-döntéseiknél. Most, amikor a teljesen kockázatmentes amerikai állampapírok hozama tekintélyes magasságokba került, a feltörekvő piaci országként elkönyvelt Magyarország kötvényhozama, bankközi kamatszintje nem csökkenthető tetszés szerint. Az MNB ezért kénytelen fenntartani a szigorú monetáris rezsimet, noha a hazai dezinfláció során fellépő magas hazai reálkamatszint fáj a vállalatoknak, a háztartásoknak, a beruházási aktivitásnak.
Így tehát mind a fiskális, mind a monetáris politika szándéktalanul recessziós hatást fejt ki.
Ettől csak a külső egyensúlyi viszonyokban mehet végbe javulás – azokra rá is fér. A dezinfláció folytatódását is segíti, ha 2023 során végig recesszióban marad a gazdaság. Csakhogy ilyenkor felerősödhet a politikai vezetésen belül az élénkítés kívánsága – miközben a fenntartható dinamikához ma nem látszanak a kellő hajtóerők.
Amint lehetett tudni elemzői körökben egy éve, hogy a nagy kiköltekezést böjt követi, a mesterséges konjunktúra után legalább egy év recesszió jön (és ez most már itt van, papírunk van róla), annyire bizonytalan, hogy mi következik a négy féléves – nem túl mély, de azért kellemetlenül hosszú – recessziós szakasz után. Lendületes, négy százalékos növekedés? Ahogy a kormányzati dokumentumok tartalmazzák… Ennek nem látszanak az előfeltételei. Megrekedés a nulla körüli szinten? Amíg csak ki nem tisztul, hogy miként rendeződik az uniós intézményekhez, az európai fővárosok többségéhez fűződő viszony? Vagy rosszabb?
2023 őszén már nincs papírforma, csak több különböző esélyű szcenárió.
