Amikor 2021 elején elindult itteni elemzői sorozatom, visszatérően kellett foglalkoznom a költségvetési politikával, vagy pontosabban: a politika költségvetési következményeivel. Januárban azt kellett megállapítanom, hogy a 2020 végén bejelentett roppant nagy államháztartási hiány nem lesz egyszeri fejlemény (2021. január 15. Annál is rosszabb a helyzet, a büdzsével, mint ahogy elsőre tűnt). 2020-ban a központi költségvetés adóssága mintegy 7000 (!) milliárd forinttal ugrott meg, ám hogy mire mentek el az adóbevételeket ekkora mértékben meghaladó kiadások, azt igazából azóta sem lehet kellő bizonyossággal megmondani. Azt viszont igen, hogy fontos területekre nem jutott elég. Márpedig kritikusan fontos területek elhanyagolása, hátrább sorolása azt is jelenti, hogy a nem távoli jövőben fizetési kötelezettségek fognak felmerülni.
Ezért nem kellett nagy jóstehetség annak kimondásához, hogy a GDP 8 százalékát elérő 2020-as deficittel nemcsak az a baj, hogy súlyosan megterheli a jövőt, amikor hozzátesz az egyébként is komoly méretű államadóssághoz, hanem ezen túlmenően a deficit a rákövetkező évben is nagy marad. E sorok írásakor még nem látható, hol áll meg a 2021-es számláló, de a 2020 nyarán odadobott államháztartási gyeplő nyomán az egyensúlyromlás máig folytatódik, sőt az újabb kiadási tételek és a választási adócsökkentés együttese 2022 elején nyilvánvalóan újabb deficithullámot indít el.
Lehet-e mindezt finanszírozni? Ez logikus kérdés az államadósság meglódulása láttán. Aritmetikailag könnyen megy a finanszírozás, amennyiben a háztartások és a vállalatok a nagy leállás idején nem sokat költenek jövedelmeikből, azaz megtakarítanak, aminek nyomán nagy lesz a likviditás, márpedig a többletpénz nem áramolhat mind ingatlanba, aranyba, kripto-eszközökbe vagy egyéb ingadozó értékű aktívákba. És valóban, a 2020-as mély recesszió idején a kiváló kockázati minősítésű államok adósságpapírjai iránt nagy lett a kereslet – sőt a kevésbé kiváló, de még befektetői kategóriába tartozó országoké iránt is. Így 2020-ban és egészen 2021 őszéig nemcsak a magországokban, hanem az európai peremvidéken is alacsonyak voltak a banki kamatok, állampapírhozamok.
A magyar kormány is gyorsan félretette a korábbi fogadalmait a devizatartozások elkerülését illetően, és milliárd nagyságrendű eurós devizakötvény formájában vett igénybe külső forrást, majd eurós „zöld-kötvény”, jen-kötvény és tízéves valamint harminc éves futamidejű, egyenként 1,25 milliárdos dollárkötvény kibocsátásával vont be kölcsönpénzt. Decemberben pedig kínai („Panda”) devizakötvényt is kibocsátott az Államadósság Kezelő Központ Kínában 1 milliárd jüan értékben, 3 éves, vagyis elég rövid futamidővel, és 3,28 százalékos kuponnal – ami nem olcsó forrás.
Kérdéses persze a rákövetkező évek költségvetéseit megterhelő kamatfizetési kiadás alakulása, de van egy másik, azonnali vonatkozása is az ügynek. Vajon az adósságnövekedés és az újra induló deviza-eladósodás nem növeli-e meg rögtön az országkockázatot? Eddig nem: 2020 során az európai válságkezelési mintába beleillett a magyar állami költekezés, és 2021-ben is elfogadottnak számított az államháztartás deficitje (2021. január 28. Bod Péter Ákos: Hogyan finanszírozható ekkora államadósság?).
Látszólag még javult is az év során a magyar állam külső kockázati megítélése, bár elég sok félreértésre adott okot az 2021 őszén, hogy a Moody’s szeptemberben a magyar állampapírok besorolását egy fokozattal feljebb vitte (Baa3-ról Baa2-re), és egyben a korábbi pozitív helyett a „stabil kilátás” megjegyzést fűzte az új besorolás mellé. (2021. szeptember 30.). Itt ugyanis nem történt más, mint hogy a harmadik nagy nemzetközi hitelminősítő ezzel a korrekcióval csupán csatlakozott a másik kettőhöz, erősen megkésve. A Moody’s lényegében azonos módszertani alapon és érveléssel, mint a S&P és a Fitch, a 2021-es első félévi gazdasági helyreállásra és a javuló európai konjunktúrára, valamint a kilátásba helyezett uniós rekonstrukciós forrásokra tekintettel a magyar országkockázatot a Baa2 (BBB) kategóriába sorolta. Arról pedig tudható, hogy a V4-ben a leggyengébb, de még mindig befektetői besorolás.
Talán a Moody’s egy fokkal kevésbé optimista szöveggel tette volna közzé szeptemberi közleményét, ha tudja, hogy aznap a magyar miniszterelnök meghirdeti harcát, „hogy gyorsabban megtörténjen a tizenharmadik havi nyugdíj visszaállítása és a nyugdíjasok jövőre ne csak a második heti, hanem a harmadik, esetleg a negyedik heti többletet is megkaphassák”. A pénzügyminiszterrel folytatott nemes küzdelmében győzedelmeskedett Orbán Viktor, és lesz négyheti nyugdíjemelés a 2022-es választás előtt.
Azóta tudjuk, hogy a magyar gazdasági növekedés az idén egy fokkal szerényebbre fog sikeredni, mint ahogy a nyár közepén kinéztek a dolgok. Mégis lesz a 13. havi nyugdíjon túl személyi jövedelemadó visszatérítés széles körben, nagyarányú minimálbér-emelés, lesz fegyverpénz, és legújabban már tanári béremelés is. És ezzel keresleti alátámasztást kap az áremelkedési folyamat, hiszen átmeneti időre hirtelen megnő széles rétegek elkölthető jövedelme. Az állami költségvetésre pedig hirtelen nagy összegű kifizetési kötelezettség hárul a 2022-es év elején.
De milyen állapotban is éri a magyar gazdaságot a példátlan költségvetési lazaság? Van-e, lehet-e annak esélye, hogy a várható keresleti lökés hirtelen megugró kínálattal találja magát szembe? Ilyesmire nemigen alkalmas a magyar gazdaság – de egyetlen modern gazdaság sem, amelynek a jellemző vállalatai nemzetközi termelési láncokba vannak ágyazva. Ha pedig inkább a hazai piacra termelő kis és közepes magyar cégekre gondolunk, azok nincsenek jól eleresztve fölös termelési kapacitásokkal és terhelésnövekedésre váró munkaerővel. Sőt éppen azt láttuk 2021 második felében, hogy a szelektív munkaerőhiány és számos ágazatban az alkatrészhiány nyomán a nyári prognózisokhoz képest egy fokkal kisebb lett a magyar gazdaság termelésnövelési üteme, miközben ugyanezen tényezők felfelé nyomják a termelési költségeket. Aligha lehet tehát elkerülni az év eleji árnövekedést, és nemcsak a fizikai hiányok által közvetlenül érintett néhány ágazatban.
Az éles piaci feszültségeket természetesen idővel enyhíti az újabb kapacitások belépése, a hiányzó munkáskezet elvileg részben pótolni lehet gazdasági migránsokkal. Elvileg. Az optimistább elemzők a piaci önkorrekciós folyamat érvényre jutásától várják a kereslet-kínálati viszonyok normalizálódását.
Valóban, egy sor külső hiányjelenség bizonyára rövid időn belül megszűnik, felszívódik. A magyar piaci egyensúlytalanságoknak viszont bőven vannak belső okai is, amint az építőipari ciklikusság mutatja. Amikor a kormány 2021 nyarán az építőipari árnövekedés és anyaghiány miatti elégedetlenséget érzékelte, hatósági árfelügyeletet, exportkorlátozásokat vezetett be, holott részben a saját maga által gerjesztett helyzettel volt kénytelen valamit kezdeni, jobb ötlet híján a piaci szereplők közötti szerződéses viszonyokba avatkozott be. A lakásvételhez és felújításhoz adott állami kedvezmények a közepes és annál jobb anyagi helyzetű családok körében nagyban megnövelték a fizetőképes keresletet, már jóval a Covid-válság előtt, ami önmagában árnövelő hatású. Majd a válságkezelés címén a kedvezményezett vállalatokra zúdított költségvetési támogatások, a szintén válságenyhítő érveléssel prezentált nagyberuházások és mega-rendezvények további keresletet támasztottak az építőiparral, építőanyagiparral szemben – miközben a kínálati oldalt visszavetette a magyar munkaerő egy nem csekély hányadának eltűnése, külföldre kerülése vagy ott ragadása.
A túlfűtöttséget ezen felül növelte a Magyar Nemzeti Bank kedvezményes hitelezési konstrukciója, valamint a még 2019-ben elindított vállalati kötvényvásárlási kampánya is. Az ilyen akciók elvileg leállíthatók, amint ezt láttuk 2021 legvégén az MNB hirtelen irányváltása nyomán, noha a már leszerződött hosszabb távú projektek sokáig futnak még a maguk (korábbi) logikája szerint.
Ami azonban nem tud még középtávon sem enyhülni, az a magyar állam eladósodása. A gyorsan duzzadó államadósság-állomány finanszírozása mind többe kerül. Hogy mennyibe, azt ma nem lehet megmondani, de tudható, hogy a nemzetközi kamatszint érezhetően felfelé kúszik, a hazai pedig egyenesen megugrott az utóbbi hetekben.
A kamat (hozam-) növekménynek egyik része általános külső jelenség: lassan lezárul a rendkívüli mély hozamok időszaka. Ahogy a gazdaságok zömében a kibocsátás visszatért a válság előtti szintre, azaz statisztikailag is véget ért a recesszió, és magára talált a lakossági és üzleti költekezés, úgy múlt el, de legalább is mérséklődött az átmeneti likviditás-bőség. A kamatemelkedést illetően a magyar helyzetben viszont még ennél is erőteljesebben hatott egy másik tényező: az infláció berobbanása.
Pedig ez sem érhetett senkit meglepetésként. A fogyasztói árak mostani gyors növekedése nálunk alapvetően nem az átmeneti hiányoknak vagy a nemzetközi tényezőknek tudható be. Az infláció már 2016 után egyértelmű trendet vett fel. 2021 márciusában a februári KSH-adatok értelmezése kapcsán ki kellett mondanunk, hogy nálunk tartós lendületben van az árnövekedés. Az is egyértelmű, hogy a monetáris politika már tavasszal késésben volt, tekintettel arra, hogy a jegybanki kamatemelés, mint erőteljes eszköz sok hónapos késéssel tud érvényre jutni. Ehhez képest az MNB a nyárig folytatta a gazdaság felfűtését olcsó hitelekkel és az állampapírok masszív felvásárlásával – amíg azután ősszel tényleg riasztóan nagy árindexekkel nem szembesültek a politikusok.
A gondok gondja az, hogy az infláció elleni sikeres jegybanki fellépésnek csupán egyik fele a monetáris politikai eszköztár (alapkamat, mértékadó kamatok, banki tartalékolási szabályok) hatásos alkalmazása, a másik lélektani: mennyire hiszik el az emberek, a gazdasági szereplők a hatósági üzeneteket, előrejelzéseket, ígéreteket. Ez sem magyar ügy: most a vezető jegybankok azzal nyugtatgatják a megugró fogyasztói árakra panaszkodó embereket, hogy az áremelkedési hullám hamarosan levonulóban lesz. Ám mi van akkor, ha nem hangzik eléggé hihetőnek az üzenet? Ha a munkavállalók kikövetelik a magasabb béreket, az általános áremelkedést észlelő munkaadók pedig nem állnak ellen a bérnyomásnak, és inkább maguk is továbbhárítják a többletköltségeket magasabb eladói árak formájában? Akkor bizony bér-ár-spirál indul be, minden jegybanki kamatemelés ellenére. Ilyen társadalmi reagálásra minálunk elégséges indok van, tekintettel a gyengébb jegybanki hitelességre és az államháztartási hiány magas szinten való beragadására.
A tartós ügyek között azonban a legmakacsabbak azok, amelyek a legmélyebb gyökeret eresztettek: a képzettségi szint, munkakultúra, az államhoz való viszony, és magának az államnak a szerepe, a korrupció egyfelől mint jelenség, és másrészt mint újabb bajok forrása, és mindaz, ami a közepes fejlettségi állapotunkba való beleragadást okozza. Az év során a pandémia miatt nem kerülhettük ki az egészségügyi viszonyok, az állami működés hatékonysága, a munkatermelékenység elemzését, azaz a társadalom működésének, az emberi viszonyoknak a vonatkozásait.
A jobban mérhető közgazdasági mutatókon túl, mint amilyen az inflációs ráta, a valutaárfolyam, az államháztartási hiány, a betöltetlen álláshelyek és a munkanélküliek aránya – sokszor adnak majd témát 2022-ben a gazdasági élet „puha” tényezői. Az ember, a társadalom, annak belső megoszlása és megosztottsága, a politika, az érzelmek és indulatok. Amikor majd felvázoljuk az új év várható folyamatait, a legtöbb fejtörést ezek a vonatkozások fogják adni.
