Azoknak lett igazuk, akik a márciusi közepesen rossz adatok után még nagyobb pénzromlási ütemet vártak. Azok szintén jól gondolták, akik a tavaly évvégi nekilendülést követően az infláció folyamatos gyorsulását valószínűsítették, itt ugyanis nem egy vagy két hónap ármozgásairól van szó. A választások előtti hónapok nagy kormányzati kiköltekezése már egy lendületben levő inflációra erősített rá (erről itt többször írtunk). Az Ukrajnát ért támadás nyomán pedig várható volt, hogy újabb lendületet vesz az infláció.
Az állam nem eszköztelen az árak befolyásolásában, de a magyar antiinflációs politikáról látható volt, hogy eszközei korlátosak és átmenetiek. A monetáris szigorítás későn indult el, és eleve visszavett a hatásosságából, hogy korábban számos hitelkonstrukciónál hosszú távra rögzítették a kamatokat. Egyébként sem túl jó eszköz a kamatemelési politika, ha néhány fontos termékcsoport drágulása okozza elsősorban az árszint emelését (erről is volt itt szó); az viszont már más ügy, ha a drágulás szétterjed a termékek tág körére.
A költségvetési politika eszközei közvetlenebbek, amint azt láttuk egy sor országban, ahol szelektív adócsökkentéssel és jóléti transzferekkel reagáltak az új árviszonyokra. Nálunk azonban az idén tavaszra kilyukadt költségvetés mellett a kormány láthatóan nem tud lemondani bevételekről, inkább igyekezett áttolni a gazdasági szereplőkre az antiinflációs feladat terheit. Az élelmiszer- és üzemanyag-kereskedelem képességei azonban nagyon végesek. A már korábban érvényben levő hatósági árrögzítés („rezsicsökkentés”) mellé a választások előtt bevezetett üzemanyag-ármaximalizálás és hét élelmiszer árának rögzítése nem lassítja le érdemben az inflációt.
Ilyen előzmények után állt elő az a különös – valóban ritka – helyzet, hogy csaknem tíz százalékos fogyasztói árindexet és tíz százalékot meghaladó maginflációt regisztrált a KSH.
A nagyközönség legfeljebb egy mutatót figyel, ha egyáltalán: a fogyasztói árindexet. Ez pedig az átlagos fogyasztó szokásos fogyasztói kosarába tartozó áruk és vásárolt szolgáltatások árváltozását méri hozzá az előző hónaphoz, valamint az előző év azonos hónapjához, esetünkben 2021 áprilisához. A mérés egyértelműsége érdekében a hivatal úgy végzi el az összevetést, mintha ez a bizonyos átlagfogyasztó ugyanazokat a javakat venné most, mint korábban, csak éppen korábban az akkori, most pedig az éppen érvényes árak mellett. A valóságban a fogyasztók nem ugyanannyit vásárolnak, többek között éppen azért, mert ha egy termék(csoport) ára megdrágul, akkor abból igyekeznek kevesebbet venni, és pénzükből inkább a kevésbé dráguló javakból vesznek többet.
De nem ez az egyetlen módszertani sajátossága az árváltozás mérésének. Tagállami gyakorlat kérdése, hogy milyen javakat számítanak be az árstatisztikusok a fogyasztói kosárba. Ezért, a nemzetközi összehasonlíthatóság érdekében az EU statisztikai szolgálata egy közös módszertant dolgozott ki, és ennek alapján a nemzeti statisztikai hivatalok kiszámolják az úgynevezett harmonizált indexet is. Ez nálunk 2022 április/2021 április esetén 9,6 százalék, egy kicsivel magasabb érték, mint a szokásos inflációs mutató.
Ugyanakkor az áradatokból kiszámolható az „átlagnyugdíjas” fogyasztói kosarának árváltozása is. Ez talán meglepő módon „csupán” 9,3 százalékos árnövekedést mutat idén áprilisban. Meglepő, hiszen a javak között az élelmiszerek csoportja drágult a leginkább.
Akkor hogy maradhat mégis a 9,5 százalékos éves átlagos drágulás alatt a nyugdíjas-index? Úgy, hogy a nyugdíjas háztartások másik nagy kiadási tétele az élelmiszer mellett a háztartási energia valamint a lakhatással kapcsolatos egyéb szolgáltatás (csatorna, szemét, víz). Az utóbbi tételekre azonban államilag rögzített árak, tarifák vonatkoznak. A hatósági árak alakulása politikai döntésektől függ, változásuk – vagy változatlanságuk – nem a valuta vásárlóerejének módosulását jelzi.
Ezért is fontos a monetáris politika szempontjából a maginflációs mutató, amely a teljes fogyasztói kosárból kihagyja a hatósági áras termékeket, valamint a gyorsan változó cikkeket, mint amilyenek a fel nem dolgozott élelmiszerek, üzemanyagárak. A maginflációs mutató éppen ezért kevésbé változékony szokott lenni, és rendszerint elmarad a teljes fogyasztói árindextől, különösen olyankor, amikor drágulnak az üzemanyagok és az időjárásnak kitett mezőgazdasági termékek. Most viszont az a helyzet állott elő, hogy ez a szűrt mutató 10,3 százalékos emelkedéssel aggasztóbb képet mutat, mind a többi index, amelyet visszafog az államilag befolyásolt árak ma is fennálló (de köztudottan átmeneti) befagyasztása. Valójában tehát a központi banknak ezt a 10 százalék feletti indexet kell komolyan vennie; abból pedig további, nem csekély méretű jegybanki kamatemelés következne.
A jegybank dilemmái komolyak: a kamatjainak újabb megemelése még nehezebb helyzetbe hozza azokat az adósokat, akiknek az adósságszolgálati terhe az alapkamathoz vagy a bankközi kamathoz van kötve: ebből politikai gondok adódnak, és romlik az ügyfélkör visszafizetési képessége. Ugyanakkor rendkívül jól járnak azok, akik még a régi, igen kedvezmények kamatkondíciók mellett finanszírozzák magukat, lényegében ingyen.
A kamatemelés nyomán drágul az államadósság finanszírozása, és a vállalati beruházásokat is visszaveti a monetáris szigorítás. Ha azonban elégtelenül, csak fél szívvel követi kamatjaival a gyors pénzromlást, az szintén visszaüt, tovább gyengíti az intézmény reputációját.
Ilyen árszint mellett a forintkamatok reálértéke súlyosan negatív, ami miatt tovább gyengül a forintaktívák tartása iránti kedv, és ezzel az árfolyam gyengülési trendje is gyorsulhat. Az viszont szinte azonnal megjelenik inflációs nyomásként. Már most is nagyon figyelemre méltó, hogy milyen jelentős mértékben megnőtt a tartós fogyasztási cikkek árszintje. Tudjuk, hogy a járművek, elektronikai cikkek megdrágultak a világpiacon, de ezt a drágulást felerősíti a forint értékvesztése. A jegybank hivatalos céljai között nem szerepel a fizetőeszköz külső értékének stabilizálása, ám a tartós gyengülés a maga inflációs hatásain keresztül súlyosbítja a fizetőseszköz belső értékvesztését.
Márpedig az inflációs trend nem lesz képes megfordulni. A cikkcsoportos adatokból jól látszik, hogy vannak nagysúlyú cikkek, mint az alkohol, dohány, motorüzemanyag, amelyek sokkal kevésbé drágultak, mint az átlag; ilyen értelemben relatíve olcsóbbakká váltak. A költségvetés mostani nehéz helyzetében az áremelés elég logikus lenne, és az adózási vonatkozásokon túli indokok is találhatók lennének. Ráadásul néhány érintett termékre vonatkoznak uniós adónormatívák; ha ezeknek eleget tenne a kormány, az máris komoly áremelést eredményezne.
A legnagyobb tétel azonban a rezsiköltségek mesterséges befagyasztása: a reális költségviszonyok felé való bármely elmozdulás azonnal nyilvános inflációvá konvertálná a mostani elnyomott, lefojtott inflációt.
A politikai népszerűtlenség minimalizálása érdekében a kormány bizonyára óvatosan, lépésenként halad a reális árviszonyok irányára – ezzel azonban tartósítja a költségvetési hiányt, annak késleltetett inflációs hatásaival együtt.
Ezért arra kell felkészülni, hogy nálunk még akkor is meglehetősen magas szinten lesz beragadva az árindex, amikor más országokban talán valóban túljutottak az inflációs csúcson, és lassú dezinflációs szakaszba kerülnek. Nálunk ez sajnos jóval későbbre várható az áttekintett okok, körülmények miatt.
