A fővárosi és a vidéki vendéglősök a két világháború között számos problémával találták szemben magukat. Egyrészről küzdelmet kellett folytatniuk az illegális versenytársakkal, a kontársággal és a tisztességtelen vállalkozókkal, másrészt konkurenciaharc folyt a megmaradt cégek között is.
Utóbbiak közé tartoztak a termelői bormérések és a kifőzdék, illetve a meleg ételt is kínáló kávéházak. A vendéglősök ipartestülete a gazdasági tárcának 1928 körül szabatosan kimutatta, hogy a borkimérések elvileg literenként 8,2 fillér ráfizetéssel dolgoznak - amit csak akkor tudnak „lenyelni”, ha a forgalommal manipulálnak.
Vendéglő a lakásban
A húszas-harmincas években számos vállalkozás ment csődbe. Egyes, jó főzőtudással megáldott emberek, hogy a koldusbotot elkerüljék, ötletes megoldáshoz folyamodtak: jelesül törzsvevőiket saját lakásukba csábították, s ott maguk látták őket vendégül. Mivel rezsi nem volt, s a kiszolgálószemélyzetet sem kellett fizetni, viszonylag jól éltek belőle, ám ez a tény kevéssé nyugtatta meg a tisztességes versenytársakat.
Több feljelentés született ez ügyben, s olykor, kampányszerűen maguk a hatóságok is keményen felléptek az otthoni vendéglátás ellen. A történeti hűség okán el kell mondani: az akciók általában sikerrel jártak, ám a jelenséget nem sikerült teljesen visszaszorítani, az csak a háború közeledtével szűnt meg.
Gyászos adatok
A gazdasági világválság, a növekvő munkanélküliség és a jelentősen megcsappant külföldi és hazai turizmus miatt a vendéglők forgalma hihetetlen mértékben visszaesett: 1933-ban a hat évvel korábbinak mindössze - nem tévedés - huszonkét százalékát érte el, s négy év múlva is csak egy százalékos javulásról tudott beszámolni a szakmát prezentáló ipartestület. A szállodai kapacitás kihasználtsága 1928-1934 között 28-35 százalék körül ingadozott.
Kartellel a kartell ellen
A vendéglátósok állandó harcot folytattak a háztulajdonosokkal is: egy 1925-ben készült kimutatás szerint az üzletbér elérte a bruttó forgalom harminc, egyes nagyobb településeken pedig harmincöt százalékát. Két év múlva már negyven percent felé járt e mutató, majd 1933-ban kis mértékben túllépte az ötven százalékot. A villanyért is sokat kellett fizetni - s bár a szakma példás összefogásról tanúbizonyságot téve több esetben megpróbálta elérni az árcsökkentést, nem járt sikerrel. A nagyobb szállodák végül úgy oldották meg a kérdést, hogy saját villanytelepeket létesítettek - ezek egyben kizolgálták a környékükön lévő kisebb egységeket is.
A vendéglősöknek külön meg kellett küzdeniük a sör- és szikvízkartellel is. Az előbbi ellen 1921-ben például sikeres bojkottot hirdettek, míg az utóbbi termékben utazó vállalkozások agresszív „nyomulását” 1933 nyarán saját szikvízüzem létrehozásával semlegesítették.
Gundel Károly sirámai
A hajdani eladási árakról nem kisebb szakértő, mint Gundel Károly tartott előadást a kereskedelemügyi miniszternek. A jeles férfiú egy 1925-ös újságlap szerint „megdöbbentő színekkel ecsetelte az iparosok sanyarú helyzetét, egyben felhívta a figyelmet, ha nem következik be változás, akkor a szakma súlyos veszteségeket lesz kénytelen elkönyvelni - s ez az ország financiális helyzetére is erősen kihat majd.”
Lázin Miklós András
